Pusztulj, magyar! – avagy válasz Kövér Lászlónak

Kedves Kövér László!

Pár apró észrevételem lenne ezzel az egyébként nagyon szép definícióval kapcsolatosan…

Mindenekelőtt azzal kezdeném, hogy a 9-16 unokát érkezését időben megelőzi az őket világrahozó 3-4 gyermeknek a felnevelése! Ez azonban jelenleg nem olyan egyszerű, mert a jelenlegi gazdasági, politikai, egészségügyi, családjogi, oktatási (stb.) körülmények között már az ő megszületésükre is kicsi az esély, felnevelésükről pedig egy népszerű film címe jut hirtelen eszembe: Mission Impossible! Tudom, mert volt benne részem: magam is négy gyereket neveltem fel több-kevesebb sikerrel. Igaz, ettől még nem tapasztaltam, hogy az önök szemében kicsit is jó magyar lennék (Sőt! Volt, hogy egyenesesen arra biztattak: hagyjam el az országot!), de legalább elsőkézből vannak információim arról, hogy mivel jár mindez. Különösen akkor, ha sem rokona, sem ismerőse, pláne kolesztársa nem vagyok senkinek!

Magyarul szerencsére mindegyikük jól beszél, igaz: ezt még tőlem tanulták, ez az anyanyelvük. És el is vártam tőlük, hogy az anyjukkal az anyanyelvükön beszéljenek: helyesen, tisztelettel, választékosan és minél kevesebb szlenggel. Szerencsére ők más nyelven is tudnak, igaz: ez sem az iskolarendszer érdeme, pedig jó iskolába jártak… A lényeg, hogy a magyar mellett beszélnek más nyelvet, így – a már felsorolt körülmények mellé a közhangulatot és a megélhetést kiemelve – most nem tudom, melyiktől félek jobban: hogy itt maradnak, vagy hogy elmenekülnek, és az unokáim már ki tudja, milyen nyelven járnak majd iskolába…

Hogy lesz-e 9-16 unokám, az tehát egyelőre még a jövő rejtélye! Egy biztos: a jelenlegi kettőt is alig látom, mert folyton dolgozom! Még. Azonban valószínűsíthető, hogy mire ők a kívánt létszámot elérik, addigra én már nem csak a nyugdíjkorhatárt érem el, de elhasználódott szervezetem egyre több nyavajával áll majd bosszút majd túlhajszoltságáért, így jó eséllyel addigra – az állam elvárásainak és a kormány tevékenységének köszönhetően is – alulról fogom szagolni a gyermekeim által remélhetőleg a kukába dobott kakis pelusokat!

Így most ezt végiggondolva: lehet, hogy szavait úgy kell értelmeznem, hogy a halott magyar a jó magyar? Netán a sok gyerek csak azért kell, hogy összedobják a pénzt és legyen, aki cipeli a koporsót? Nincs felesleges egészségügyi ellátás, nem kell nyugdíjat fizetni, egy csomó probléma megoldva… 

Abban azért egyetértünk, hogy a mentalitásváltásra kétségkívül szükség van ebben az országban! De attól tartok, ha ez bekövetkezne, akkor ön (is) aligha maradna olyan pozícióban, amelyből hasonló gondolatai a Hírek hasábjain kerülne nyilvánosságra…

Remélem, ez a pillanat hamarabb bekövetkezik, mint a következő unokám érkezése! Pedig – nagyon várom!