Nem tudom, milyen kósza szél hozta éppen a mi országunkba a „japán nőt”, de itt élt Budapesten, egy borzalmasra sikeredett házasságot követően, gyermekeivel. És itt próbált meg feljelentést tenni, segítséget kérni a magyar hatóságoktól, mert rettegett a volt férjétől, aki rendszeresen fenyegette és bántalmazta őt. Csakhogy a magyar hatóságoknál nincs diszkrimináció, tökéletes az egyenlőség: attól, hogy valaki japán, még pont ugyanúgy hiába fordul hozzájuk segítségért a bajban, mint magyar sorstársaik. Úgy tűnik, évtizedek alatt sem sikerült megoldást találni ezekre a helyzetekre: nincs jogszabály, nincs rá kapacitásuk, és különben is, „majd, ha vér folyik” – nők ezrei hallgatják ezeket a közhelyes válaszokat, és bár olykor vérük is folyik, ettől még különösebben senkit sem érdekel a sorsuk… „Vegyenek látletet és jelentsék fel! Minek ment hozzá?!?” – passzolják le a feladatot.

Csakhogy néha nincs tovább!

Mint annak a kétgyerekes anyának, akit ma mindenki csak úgy emleget: a „Japán Nő”! Mintha nem is létezett volna: nem lenne neve, ahogy nem volt segítsége sem, és ami azt illeti: már élete sincs…

Nagyon félt, és nem is alaptalanul, a magyar jog és a hatóság azonban nem állt mellé. Vissza akart menekülni a hazájába, de ehhez sem kapott érdemi segítséget. Hát persze: a rendőrség a rendet őrzi – nem a családokat… Az magánügy! Hogy pisztolya van, amit a lakásban tart? Na és?

Szolgálunk és védünk? Ők hibáznak, mi félünk!

Megelőzés? Nemhogy a feljelentéseit, de a rend éber őrei még akkor sem vették komolyan ezt az ifjú asszonyt, amikor azon a tragikus napon meghalt! Számukra csak egy baleset volt. A vak is látja: kigyulladt az ágy a cigitől! Na ugye, hogy ő a felelőtlen!

Igaz, sosem dohányzott… És hiába volt a férj arcán karmolásnyom, hiába jelezték barátok, vagy akár az ügyvédje is, hogy itt valami piszkosul nem stimmel – a rendőrség kitartott álláspontja mellett és még napokig balesetként kezelte a helyzetet. Csak azért, mert párszor feljelentette a férjét, még miért gyanakodnának? Ezek a mai nők olyan kis kényesek… Rosszul választanak párt, aztán meg szaladnak a hatóság szoknyája alá…

Mármint: szaladnának, de a szoknya alatt csak egy gatya nélküli segg várja őket, ami magasról tesz rájuk! Nincs pontos statisztika, 2012 óta valahogy senkit sem érdekelnek a tények és a számok! Néhány hivatalos adatigényléseknek hála annyit tudhatunk, hogy minden évben átlag ötven nő fizet ezért az életével… (Valamint „átlag” harminc gyermek, ugyanezért!)

Gyakorlatilag minden hétre jut halálos áldozat!

Talán próbáltak előtte segítséget kérni, ahogy a „japán nő” is tette – talán már meg sem kísérelték, hiszen legendás, hogy mennyire esélytelen, hogy a hatóság tegyen valamit, miközben a próbálkozás önmagában is (élet)veszélyt jelent számukra!

A rendőrség végül rájött a tévedésére – hmmm… ahogy a sajtótájékoztatón mondták: intuíciójuk volt, meg rutinjuk – és végül kiderült az igazság: tényleg nem baleset, hanem gyilkosság áldozata lett a „Japán Nő”, aki így, nevétől és végtisztességétől megfosztva térhet majd hazája helyett örök nyugalomra – mert bár a rendőrség bocsánatot kért: ettől ő már nem fog feltámadni!

Értelmetlen és megelőzhető halála azonban talán most megment pár életet: a kínos hatósági baki következtében szigorú parancs érkezett: át kell nézzék az elmúlt év hasonló bejelentéseit… Talán csak a jelentés kedvéért, de talán valóban megmentve ezáltal néhány életet! Még az is lehet, hogy ebben az évben „csak” 30-40 áldozatot mutatna majd a nemlétező statisztika! A túlélők pedig nem is sejtik, hogy kivételes helyzetüket egy japán nő halála teremtette meg!

Nyugodj békében, Megumi! Mert köztudat és sajtófőcím ide vagy oda: tisztességes neve is van a nőnek, aki hazájától most még messzebb került, és aki már soha többet nem hozhatja haza gyermekeit az iskolából. Nincsenek itt élő rokonaik, így ők most nevelőszülőkhöz kerültek… Egy halott anya, egy gyilkos apa és egy idegen ország – ez jutott nekik, mert a hatóság nem tudott megelőzni egy gyilkosságot, amely többször is be lett jelentve.

Szerencsére a gyerekek nem áldozatok, és nem is rontanak tovább semmiféle statisztikát…

A rendőrség tehát bocsánatot kért, a gyerekekért talán eljöhet valamelyik nagyszülője – nincs itt semmi látnivaló! Szüljünk nyugodtan, mert a családokat errefelé igenis támogatják és megvédik! Még CSOK-ot is kapnak, aminek hála: végképp nincs menekvés, ha rosszul sikerül egy házasság…

…de hát: abba más is belehalt már!

És még statisztika se kell hozzá!

Apró porszemek vannak: néhány civil kezdeményezés, fáradhatatlan, lelkes emberekkel, de csepp a tengerben! Mint amelyeket én is próbálok a „Vedd észre” kampányommal – persze, vannak ennél sokkal sikeresebbek, támogatottabbak, de a legnehezebb helyzetekre továbbra sincs megoldás: a hatóság nem tud ott lenni, amikor kell, nem tud segíteni abban, amiben a leginkább kellene – és még mindig sokszor az jön ki egy ügyből „nyertesen”, akinek több a pénze, vagy jobb a kapcsolata.

Számomra ezért volt fontos az Isztambuli egyezmény ratifikációja! Az ország vezetőinek számára pedig pont ezért nem… Varga Judit – aki újabban épp a családon belüli erőszak áldozatának szerepét veszi magára – kifejezetten „politikai hisztinek” titulálta a kinevezésének idején. Szerinte ugyanis a nők nagyon jól vannak Magyarországon, nem kell választaniuk a család és munka között, és a kormány keményen fellép a családon belüli erőszak ellen is.

Nos, lehet, hogy számára ez a valóság, de én sajnos ennek az ellenkezőjével szembesülök naponta! Kicsit az az érzésem, mintha nem is egy országban élnénk, pedig mindketten bejártuk határtól határig. Valahogy mégis más dolgokkal szembesültünk! Így hiába vártuk volna, hogy ő hozzon majd változást ebben a témában, hiszen ezek szerint a problémával sincs tisztába – hogyan is lenne képes megoldani?!?

A valóságnak ezen az oldalán maradnak az apró cseppek: a civil segítő kezek, mozgalmak, üzenetek, amelyek néha erőt, ötletet, néha csak jobb perceket, de máskor – ha szerencsésen állnak a csillagok – valódi menedéket adnak!

Sokszor egy-egy apróság, egy mások helyett megfogalmazott gondolat, egy ébresztő üzenet is elég, hogy valaki a sorsát végre kezébe vegye, és kilépjen az áldozat szerepéből… Fontos, hogy lássa, érezze: van kiút, lehet másképp! Hogy mindaddig újra lehet – és kell! – kezdeni, amíg a szív képes dobbantani… És néha a környezetet kell ráébreszteni, hogy vegye már észre, mi folyik körülötte…

Egy ilyen „ébresztő” lehet Az elfelejtett tejföl címen sok emberhez eljutott kis videó is, fontos üzenetet hordozva magában! Többek között arra is felhívta a figyelmet, hogy a szeretet sosem árt! Nem bántalmaz, és nem csak az az erőszak, ha rendszeresen fizikailag bántalmaznak valakit, hanem az is – és ez nagyon fontos! – ha rendszeresen gyalázzák, elnyomják, ha mások gátolják azt az alapvető tézist, mely szerint „Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, Ember lenni mindég, minden körülményben.” És ez mindenkinek jár!

Csakhogy ez a videó most „mémmé” alakult: tejfölös poharakon virít az exminiszter exférje. Nem ismerem – nem is érdekel – Varga Judit magánélete. Csak azt tudom, hogy akinek része volt a családon belüli erőszak bármely formájában, az nem tudná nyilvánosan kijelenti, hogy az Isztambuli egyezményt pusztán politikai hisztinek minősíteni, és végképp nem jutna eszébe, hogy egy ilyen videót politikai üzengetésre használjon fel!

Sajnálom és egyben végtelenül dühít, hogy egy nő, többszörös anyaként – véleményem szerint ugyan csak bábként, de mégis – olyan magas pozícióba kerül, ahol már tehetne valamit nőkért, gyerekekért, áldozatékért, mégsem tesz semmit… sőt!

Nem tudom, van-e bármi alapja a sugallatának, hogy ő is a családon belőli erőszak áldozata volna. Ott, ahol könnyű átesni a komondorokon, közlekedni pedig ildomos ereszen vagy ablakon át, ott bizony ez is megeshet. Csak azt tudom, hogy sajnos nagy ez a közösség – és ő mégsem tett semmit, hogy fékezze!

Ha valóban érintett, akkor ennek ellenére nem tett semmit! Ha pedig nem igaz, csupán így próbál lejáratni valakit, vagy maga mellett szimpátiát szerezni…

Nem tudom, melyik a valóság, de bármi is a helyes válasz, ugyanaz a végeredmény: szégyellje magát!

Gyilkosság a XI. kerületben

Hangzatos cím (volt ennél hangzatosabb is), és az embert mindig elborzasztja egy gyilkosság. Szörnyű dolog, valóban. Micsoda világ… elvenni a másik életét?!? Alávaló mind, kár, hogy nincs halálbüntetés – szoktak lenni az első reakciók, és valahol megértem, ha nem is mindig értek egyet.

Az áldozat ezúttal egy 87 esztendős beteg asszony. Ettől a ténytől máris tovább hangolódnak a kedélyek: szegény védtelen asszony, „biztos azt a kis pénzét akarták”!

Ezúttal igazi rendőrségi bravúrnak lehettünk tanúi: a tettes megvan, és már meg is indult az eljárás ellene. Persze, annyira nem volt nehéz dolga a hatóságnak: az elkövető épp a halálba menekült volna, nem kellett sokat futniuk utána. Igaz, maga is 87 éves, amúgy sem szaladna messzire… A férfi az áldozat férje, aki annyira imádta feleségét, hogy nem tudta tovább nézni annak szenvedéseit! Az eredeti terv szerint most mindketten kézen fogva kopogtatnának Szent Péter kapuján – de a férfit „megmentették”, így most emberölés vádjával kell szembenéznie, mármint a visító magányon és az utolsó közös percek emlékén kívül.

Félreértés ne essék: nem helyeslem, amit tett, sőt! De valahol megértem… Amit nem értek: senki nem látta, hogy baj van? Hogy nem bírják? Hogy tragédia lesz, ha nem kapnak segítséget? Nincs szomszéd, nincs családsegítő? Háziorvos? Vagy jól van ez így? Ha nincs semmilyük, annyit is érnek – oszt jónapot?

Igen, minden csatornán, akár minden nap elmondom: vedd észre, ha baj van! Figyeljünk oda embertársainkra, mert EZ az első lépése annak, hogy magunkat is emberként aposztrofálhassuk, másképp nincs jelentése a szónak!

Csakhogy itt ez a másik hír…

Pontosabban: szerencsére még nem hír, illetve még nem a hírekben szerepel, „csak” egy segélykérés.  Egy anya kétségbeesett segélykérése, mert gyermeke már retteg a kötelező apai láthatásoktól. A kislány ezúttal a 112-t is felhívta, akik ugyan kimentek, de hát kit érdekel, hogy fizikailag nem bántják, csak szavakkal, de úgy nagyon?!? Esetleg „csak úgy, hogy nyoma ne maradjon” – mármint a testén, a lelke pedig úgy tűnik, nem számít…  

Tud róla a gyámügy, a gyerek pszichológusa, a rendőrség is – lassan mindenki! A tisztelt bíróság azonban hozott egy határozatott, így bárki tud takaródzni ezzel a papírral! A bántalmazotton kívül mindenki védve van – így döntött a bíróság! A verbális bántalmazás meg amúgy sem bűnügyi kategória: amíg nem folyik vér, nincs mit tenni! Apró kis megjegyzésem, hogy az esetek nagyrészében, ha folyik, akkor sokszor már nincs mit tenni… Talán mégis előtte kéne valamit csinálni, nem?

Visszagondolva csak az elmúlt egy év családi tragédiáira, amelyek kellő figyelem és hozzáértés mellett mind megelőzhetőek lehettek volna, csak remélem, hogy ennek a gyermeknek a története nem a hírekben fog folytatódni, de ennek a reménynek az egyetlen alapja, hogy én nem szeretném. Azonban úgy tűnik: TENNI nem tud senki semmit. A láthatás alapjog, ami ezek szerint a gyermek alapjogait is felülírja… Szavakkal bántalmazni utódját pedig belefér a szabadelvű nevelésbe… Hogy a gyerek meddig bírja, vagy mikor és hogyan fajulnak el a dolgok? Ki tudja – és kit érdekel? Rend van. Jó ez így. Azt mondják…

Tenni vagy nem tenni? Nem lehet kérdés…

Nos – a mi kis társadalmunk itt a Duna mentén így bánik az idősekkel és a gyerekeivel… Teszi mindezt egy deklaráltan „családbarát kormányzás” keretei között. Persze, mit várunk ott, ahol a koldulás tilos, még a fák is ellenségek, az életet tisztelni talán csak a megszületése előtt szükséges – már ha valakinek dereng valami a tisztelet fogalmáról…

Folyamatosan minden erőmmel arra bíztatom az embereket, hogy „vegyék észre”, ha baj van! Csakhogy egy valamennyire még működőképes rendszer nélkül én is hiába járatom a számat, meg ők is hiába próbálják jelezni a bajt: a zárt ajtók és a süket fülek csak a közöny melegágyát teremtik meg… és abból bőven van már így is termés!

És persze: így születnek azok a hírekét, amelyek olyan rohadtul fájdalmasan vérlázítók és visszafordíthatatlanok… – mégse tesz senki semmit ellene!

Úgyhogy azért továbbra is: vedd észre a bajt! Legalább te! Hogy érezd: még emberek vagyunk! Hogy érezze: ő is ember! És nincs egyedül…

Talán már nincs is ilyen – reménykedtem egy ideig – hogy se a tanárok, se a védőnők, se a szomszédok ne vegyék észre a bajt, ne legyen honnan segítséget kérni… Csakhogy naponta szembesülök vele: ez nagyon nagy tévedés! Ma is számtalan gyerek éli meg hétköznapi dologként a családon belüli erőszak legkülönbözőbb formáit testileg, lelkileg, szexuálisan, alkalmanként, avagy rendszeresen. Mondhatnék nőket és akár – erre is van példa – férfiakat is, csakhogy egy felnőtt embernek a saját döntése, hogy mikor mondja azt: elég volt! Igen, nehéz, de nem lehetetlen tenni ellene – pont ezt akartam a könyvemmel is megmutatni!

De a gyerek nem kéri, hogy megszülethessen és nem áll módjában döntéseket hozni! Ő csak elszenvedi, amit a „nagyok” köréhalmoznak! Számukra az őket körülvevő valóság lesz a természetes alapállapot: hétfőtől-péntekig nyolctól négyig szerencsés esetben óvoda vagy iskola, utána anya ideges, majd apa kiabál, esetleg elcsattan pár pofon, vagy épp törik a szék… Anyán vagy épp rajta…

Ők nem fognak – nem tudnak és nem is mernének – segítséget kérni. Azt érzik ugyan, hogy ez nem jó, és gyakran rettegnek, hogy mi fog történni, de csak azt várják, hogy vége legyen! Miközben tudják: holnap – jobb esetben a jövőhéten – újra ez lesz, hiszen ez része az életüknek! Apa és anya ettől még épp úgy mindenható számukra, mint azokban a családokban, ahol ilyenkor a közös játék a program, vacsora és lefekvés előtt.

Igen, szerettem volna hinni, hogy ma már ez nem így van! De nem telik el úgy nap, hogy ne az ellenkezőjével szembesüljek. És hogy ne legyen legalább egy olyan hír, mint azé a Gabrielláé, akinek sokszori hatósági közreműködés után sem sikerült védelmet nyújtani: az anyukának puszta kézzel egyszerűen kinyomta a szemét „kedvese”! És itt már nem csak a továbbra is néma környezet felelősségét hangoztatnám, hanem a hatóságét is, mert az egyértelmű vészhelyzet ellenére mindezt lehetővé tette!

Közben az motoszkál bennem: tagja vagyok több olyan csoportnak, ahol bántalmazott nők, gyerekek, védtelenek bukkanhatnak fel, jó szóért, segítségért, ötletért. A minap egy anyuka arról panaszkodott, hogy 14 éves fia – némi apai hatásra – felszólította, hogy „nem túl illatos, ősi mesterséget űző szaporító sejtként” kussoljon… Azt kérdezte az anya, mit lehet ilyenkor tenni? Nos, a bántalmazott nők csoportjában 40 hozzászólásból 39 kezdte azzal: úgy szájon vágnám, hogy… – és legfeljebb a leírásában tért el. Másnapra már száz felett járt a számláló, de az arány nem változott. Mindezt egy olyan közegben, ahol naponta elszenvedik ezeket a „szájbavágós” jeleneteket. Ahol naponta elszenvedik, hogy ha valami nem tetszik, akkor oda kell vágni! Ezt tanulták, ezt viszik tovább… És erre tanítják a következő generációt is!

De tényleg nincs más eszköz? És ha valóban nincs, akkor – az óvodai nemváltó műtétek helyett/mellett – nem lehetne az óriásplakátokon, a médiában, az iskolákban, avagy bárhol megoldási módszereket tanítani? Mert lehet, erre valódi szükség lenne… És lényegesen több életet menthetne meg a traumák sorától, mint ahány ilyen műtétet (gyereken, saját kérésre) elvégeztek egész Európában!

És még egy zárógondolat: igen, talán többen vannak a kevésbé tehetős, aluliskolázott emberek között, akiknek nincs más módszere, ha nem tetszik valami: odacsap! De senki ne gondolja, hogy ez az ők privilégiuma lenne: nagyon sok jómódú, diplomás családban is épp úgy válik rémálommá a családi boldogság mítosza, miután bezárták az ajtót… És sokszor még az alkohol vagy a drog sem kell hozzá: elég, hogy ezt tanulták!

A könyv megvásárolható, csak a linkre kell kattintani. De nem, nem könyvet akarok eladni, csupán az emberek figyelmét szeretném felhívni! És igen, tudom: minden, amit tenni próbálok, csak egy csepp a tengerben, aligha tudok ezreken segíteni! De tízig, százig vagy akár ezerig elszámolni is pont ugyanúgy kezdesz: az EGY-nél!

Annak az EGYnek az a csepp az életet jelentheti! Sokszor csak annyit kell tegyél, hogy érezteted vele: van másik út! És van lehetősége másfelé menni.
Nem kell te dönts helyette, nem kell beleavatkozz az életébe, csak vedd észre, hogy baj van! A többi majd kialakul…

Mesélhetsz arról, hogy van olyan, akinek segítettek. Gyerekek, aki azóta nyugalomban élnek. Asszony, akit kimenekítettek egy krízisszállóra. Vannak sortársak és igen: van, aki felállt. Van, aki újrakezdte. Van, aki azóta boldogan él.

Vagy ne mesélj semmit, meg se szólalj! Csak csendben adj át egy cetlit, rajta egy telefonszámmal. Esetleg ezt a könyvet…

És ha egy embernek sikerült kicsit jobbá tenni a helyzetét, vagy megfogni a kezét, amíg megtalálja az útját, akkor utána jöhet még egy…

Ez mindannyiunk felelőssége!

Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány

https://kek-vonal.hu/
info@kek-vonal.hu
+36 (1) 354 1029

NANE segélyvonal

Nők és gyerekek elleni erőszak áldozatainak és segítőiknek
https://nane.hu/
+36 (80) 505-101

A bántalmazottak segélyvonala

Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat
http://bantalmazas.hu/
Országosan hívható ingyenes szám 0-24
+36 (80) 20-55-20

Patent Jogsegélyszolgálat

https://www.patent.org.hu/
szerdánként 16 és 18 óra között és csütörtökönként 10 és 12 óra között
jog@patent.org.hu
+36 (70) 220-2505

TASZ Jogsegélyszolgálat

Ingyenes jogsegély az alapvető emberi jogokért
https://tasz.hu/
jogsegely@tasz.hu
+36 (1) 279-2235

Az asszony sokak szerint verve volt jó 50 évvel ezelőtt is, és ez most sem változott! A gyereket meg nevelni kell, és még mindig van, aki a testi és lelki terrort ebbe a kategóriába sorolja! A törvények elvben szigorodtak, de az elbújás, az álcázás lehetősége is.

Nem, nem fog megváltozni! Te is tudod, hogy ez csak ígéret… És elmondta, fogadkozott már annyiszor…
Neked kell lépni, neked kell a sorsodat a kezedbe venni! Csak te változtathatsz, de nem vagy egyedül: vannak sorstársaid, akiknek sikerült és vannak, akik segíthetnek!

– mondanám, ha eljutnának szavaim azokhoz, akik számára ennek a videónak a képei napi szinten a valóságot jelentik. De csak neked mondhatom, aki e sorokat olvasod… Rád ruházom a felelősséget, hogy továbbadd annak, akinek szüksége van rá!

Oszd meg, küld el! Ha csak gyanúd van, küld el azzal, hogy „nézd, milyen érdekes videót csináltak a sminkesek”!

Vedd észre, aki bajban van! Vedd észre, aki nem tud egyedül lépni! Ne te lépj helyette, csak biztasd az első lépésre, és támogasd, ha elbizonytalanodna!

Rajtad is múlhat egy élet… – a szó minden értelmében!

https://youtu.be/MWlwmei5B1w

A 3 hónapos karantén időszak alatt megsokszorozódott a családon belüli erőszakos cselekmények száma. Az erre szakosodott szervezetekhez jóval több segélykérés érkezett, mint „békeidőben”. Pedig akkor is nagy a forgalom. A karantén időszakban a Parlament egy tollvonással megakadályozta az Isztambuli Egyezmény törvénybe iktatását Magyarországon. Azt az Egyezményt, amely a családon belüli erőszakra hivatott igazságos, törvényes megoldást kínálni világszerte, hogy ne maradjanak magukra az áldozatok a bajban, időben kapjanak segítséget, mielőtt tragédia történne. Hogy ne maradjanak következmények nélkül vagy ne csak minimális következményei legyenek az elkövetők tetteinek.

Mi, sminkesek és testfestők szerettünk volna tenni valamit az ügyben, a magunk módján. Szeretnénk felhívni a figyelmet erre a nagyon komoly problémára. Mi csak megfestettünk/illusztráltunk képeink segítségével képzelt helyzeteket, ám ez sokak számára a kíméletlen valóság.

Azt szeretnénk, ha videónk minél több emberhez eljutna és legalább mi, akik nem vagyunk érintettek, tudnánk segíteni a bajbajutottakon. Akár úgy, hogy nem nézünk félre és szükség szerint közbelépünk.

Ez nem magánügy!

Egy pillanatra hinni tudtam abban, hogy lehet változás! És ez egy fontos pillanat volt, mert megmutatta ország-világ előtt (na jó, de legalább az internetről tájékozódóknak), hogy a király meztelen: igen, itt lehet képviselőt ütni a biztonsági őrnek, a köztévé lehet egy ember magántulajdona, amit közpénzből működtet, magánsereggel védhet. Úgy, hogy oda a rendőr se mehet be. Megmutatta, hogyan zajlik a törvénykezés (ha én egyszer azt mondom, akkor az lesz és kész), hogy vannak, akik minden törvény felett állnak és bármit megtehetnek, mindenki más csak azt, amit ők megengednek… Hogy mindenre lehet a válasz egy cinikus képenröhögés – csak mert megtehetik! És még örülhetünk, ha csak röhögnek…

Jó, hogy ezt megmutatták! Jó, hogy aki élőben követte az eseményeket, vagy aki visszanézi a felvételeket, az láthatta mindezt – csakhogy ezek többsége ezt eddig is tudta, legfeljebb megerősítést nyert bennük. Vagy legfeljebb azt mutatta meg számukra, mennyire minden képzeletet felülmúlóan nagy a baj…

És most?

Most kijöttek azok, akik bementek az MTVA székházba, elcsitították a tömeget… Ma már nem lesz különösebb tüntetés, mindenki készülődhet tovább a karácsonyra – ha van még miből és még van kinek!

Hogy mi változott? Semmi!

Egy pillanatnyi reménysugár, ami – karácsonykor miért ne hihetnénk a csodákban – azt sugallta: lehet változás! Van remény! Hiszen lám: összefogtak a pártok, együtt teszik a dolgukat!

Tényleg csodás – és sajnos tényleg csodaszámba menő! Eddig hiába mondtam, hogy valóban összefogni kell, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanaz kell legyen az értékrend, nem azt jelenti, hogy mostantól kézakézben sétálgasson a DK és a Jobbik aktivistája – hanem hogy egy közös cél érdekében kéne dolgozni: az országban a működőképesség és a demokrácia helyreállításáért. Pusztán azért, mert másképp nincs létjogosultságuk: a diktatúrának nincs szüksége ellenzékre, pártokra – legfeljebb biodíszlet gyanánt!

Volt egy pillanat… Az emberek ezrei az utcán, az advent és a mínuszok ellenére – miközben az összes ellenzéki párt együtt tesz valamit, ami akár működhet is! Jó volt egy pillanatra eljátszani a gondolattal, hogy történhetnek itt most Nagy Dolgok, amitől helyreáll a rend…

– Csak békésen, erőszakmentesen…! – hangoztatták a képviselők. Igen, jó lenne így, én is ezt vallom, gyűlölöm az erőszakot! De sajnos ez arra is kevés volt, hogy újabb ráncokat varázsoljon A Homlokra! Amíg az emberek az utcán tüntettek, a képviselők pedig a TV székházában, amíg a biztonság őrei országgyűlési képviselőt vertek és mentőt tartóztattak fel, addig a Vezér hol a Vidi meccsén szurkolt a győzelemért, hol afrikai emberek gondjait vette Bécsben a nyakába…

Tényleg van még gondolkodásra képes ember, aki elhiszi, hogy békésen, törvényes, demokratikus eszközökkel lehet itt változtatni valamit? Békésen, miközben (bocsánat, de) szarnak a fejére? Törvényesen, azokkal szembe, akik a törvény felett állnak? Demokratikusan, egy diktatúrában, ahol csak az történhet, amit a Vezér jóváhagy?

Volt egy pillanat… igen…

Elmúlt!

• Zavart mert azt gondoltam, akik túlélték, vagy akik szerettei odavesztek, azoknak minden ilyen megemlékezés letépi a sebet! Ami gyógyulni biztos nem fog, de enyhülhetne talán… mert az is kellene a túléléshez!
• Zavart, mert nem csak Auschwitzban pusztított az embertelenség! A munka- és haláltáborok a „győztes Szovjetunió” földjét is vérrel öntözték, de Recsk kőbányája sem szanatóriumként funkcionált… Hosszan lehetne sorolni, vagy akár megkérdezhetnénk: mit szól a kérdésről az apacsok vagy a navaho indiánok egy-egy leszármazottja… Miért csak ez a borzalom élvez ilyen kiemelt figyelmet?
• Zavart, mert mindenki csak a sárga csillagról beszélt! Voltak ottan más színek is… Hurcoltak oda cigányokat, homoszexuálisokat, bűnözőket is például. Hogy értük nem kár? És hol húzzuk meg a határt? És ki döntötte el, hogy ki milyen színű csillagra érdemes? És hogy az valóban „jár neki”, vagy csak a szomszédja épp igényt tartott a lakására?
• És zavart, mert minden alkalommal szembesített engem az emberiség bűnével! Engem, aki világ életemben gyűlöltem az erőszakot! Aki mélységesen elítél mindent, ami az embernek árt, és aki semmilyen párt, intézmény mellett még nem szólt, csak az ember, az emberiesség érdekében? Nem is éltem akkor még! Miért engem vádol?!?

A Saul fia című film egyik főszereplőjétől érkezett egy válasz… Röhrig Géza – Saul megformálója – így nyilatkozott:

Optimizmusra semmi okunk, a gépezet tovább működik, csak rafináltabban. Auschwitzot nem az akkori szélsőjobb csinálta, hanem azok, akik a Nagykörúton nyugodtan sétáltatták a kutyájukat, miközben sárga csillagos embereket tereltek a gettóba. Konszolidált polgári életet élő emberek, köztük ügyvédek, orvosok semmilyen szolidaritást nem mutattak fel, inkább behúzták az ablakaikon a függönyöket. Nem azoktól kell a legjobban tartani, akik ma ócska, helyesírási hibáktól hemzsegő uszító kommenteket írnak a site-okon, hanem attól a hallgatag többségtől, amelyik szemet huny. Azoktól a járókelőktől, akik akkor nem voltak szolidárisak a zsidókkal; mint ahogy ma nem azok például a cigányokkal vagy a menekültekkel.

És amikor azt olvasom, hallgatom a hírekben, hogy ezrek kerülnek utcára, mert becsődölt a hitelük, hogy sorsukra váró embereket éheztetnek a tranzitzónában, és akinek odavetnek valamit, az nem oszthatja meg szeretteivel… Amikor hallgatom, hogy nyilatkoznak a kormány emberei azokról, akik egyáltalán még gondolkodni mernek… Amikor szembesülök vele, hogy már nem csak az az ellenség, aki ellentmondani mer, de az is, aki nem elég hangosan ért egyet…  – akkor azt gondolom, hogy tévedtem: nem, nem volt elégszer az arcunkba nyomva mindaz a borzalom, ami akkor történt! Mert itt kísért a szele… Az a butaság, gonoszság, kegyetlenség, ami akkor ezt lehetővé tette, az most is itt él velünk, és egyre nagyobb teret hódít magának!

És úgy tűnik, ma sincs, aki szót emelne ellene, aki megállíthatná – mert mindenki csak lesüti a szemét és behúzza függönyét!

A történelem egy folyamat! Az iskolai tankönyv egy-egy mondata évtizedeket ölel akár magába. Nem úgy kezdődött, hogy egyszer csak megfújtak egy kürtöt, és másnap vonatra rakták a zsidókat, vagy elvitték az embereket a Gulagra! És naponta érzem, hogy ez az erősödő közöny, ez az elsöprő embertelenség, ez az elfojtott, de épp ezért robbanásra váró gyűlölködés épp történelmet ír!

És ez ellen csak mi tehetünk… 

Az első képet sokan megnéztétek (köszönöm), így kicsit zavarba voltam, amikor elsőre fel sem tűnt, hogy máris eltelt egy hét, jöhet a következő kép! Na jó, de mi?!?

Aztán kitaláltam! A téma – mint mindig – most is az utcán hevert. Igaz, nem annyira szó szerint, mint a sorozat első képén… Azt terveztem – április utolsó napjai lévén – hogy a Felvonulási tér kerítése mögül kikandikáló gépeket fogom lefényképezni, azzal a kissé(?) cinikus felvetéssel, hogy vajon az új Városligetet építik, vagy már a május elsejei integetéshez készül újra az emelvény…?!?

A képet megterveztem, már csak a megfelelő pontot kerestem hozzá, amikor egyszer csak elárasztotta a netet egy másik kép innen: amelyen a biztonsági őr épp – mondanám szebben, mert ez nem stílusom, de ez a legkifejezőbb – „pofánver” egy hölgyet, aki ettől elterül…

Úgy éreztem, ezek után nem akarok onnan fotót…

Igen, tisztába vagyok vele: a hölgy sem épp úgy viselkedett, ahogy az egy „hölgytől” elvárható – bár nem sok eszköze maradt a tiltakozásra. Hogy a módszere szükséges-e avagy sem – erről lehet vitatkozni! Az viszont azt gondolom, vitán felüli tény, hogy egy nőt – ráadásul így – bántalmazni… mondjuk finoman: semmilyen emberi értéken alapuló rendszerben nem elfogadható… De valahogy nem érzékeltem, hogy a közmédia a tiltakozástól, az elhatárolódástól lenne hangos…

Az a hét képtelen maradt… Szép magyar nyelv: képtelennek éreztem magam, hogy ott csináljak képet!

Erre a hétre azonban már teremtett az utca új üzenetet: a Sajtószabadság napjára szerettem volna kirakni, vagy inkább egy nappal utána, hogy jelezzem: ez bizony elmúlt!

Ma május 6. van – már nagyon elmúlt!

Mondom: még! Persze, lehet, hogy csak a jelre várnak! És akkor majd lesz itt nemulass… Hogy mi lehet a jel? Egy elbukott választás? Mert ők ugye: nincsenek is itt! Épp megvagyunk tőlük védve – csak félreértés van: ez nem azt jelenti, hogy nem engedik be őket be az országba, hanem hogy egyelőre csöndbe kell beosonjanak! Gondolom, azért olvadnak így bele a környezetbe… De ha majd valamelyik gonosz ellenzék nyerni merészel, vagy valamely közösség (tanár, diák, egészségügyisek) lázadozni merészelnek, akkor startra készen megmutatják a “foguk fehérjét”?!?  

Természetesen ezt nem így gondolom, csak próbálom értelmezni a kormány propagandáját a tapasztalt tényekkel szemben – de azt hiszem, inkább feladom…

Két dolgot tudok! Az egyik, hogy az ellen, amivel riogatnak – utcán késelő/erőszakoló/stb migránsok (vagy bárkik!) – egy módon lehet védekezni: stabil, politika mentes törvényekkel és azt végrehajtó rendszerrel! Akik nem a pártérdeket, hanem a törvényt tisztelik és az embert szolgálják! (Lehetne, ha lenne… de ez nincs!)

És a másik: nem akarok egy olyan országban élni, ahol a magyar a magyarnak veri ki a fogát, szegez rá pisztolyt, mert mást gondol a világról! Nem akarom, hogy ne merjek az utcára menni, mert saját véleményem van, és ez ellen az ököljogot lehet érvényesíteni! Nem akarok úgy élni, hogy megszabják, mit mondhatok, mit érezhetek, ellenkező esetben ellenség vagyok!

És nem, nem megyek innen el! Én itt születtem! Ez a hazám… Itt akarok élni – és nem csak túlélni!