Ököljog a családban

Könyvet írtam egy fiatal lány – nem titok, már fel tudom vállalni: a saját életem – néhány évéről és egyben a családon belüli erőszakról. Útra kelve a címe, de ez a pár sor nem a reklám helye kíván lenni. Sokáig tanakodtam, hogy megírjam-e, hiszen azóta volt egy rendszerváltás, új törvények jöttek, civil szervezetek alakultak, Uniós tagállamként akkor is kötelezően fontos címszó a gyerekvédelem, ha az Isztambuli egyezményt nem sikerült felénk ratifikálni…

Talán már nincs is ilyen – reménykedtem egy ideig – hogy se a tanárok, se a védőnők, se a szomszédok ne vegyék észre a bajt, ne legyen honnan segítséget kérni… Csakhogy naponta szembesülök vele: ez nagyon nagy tévedés! Ma is számtalan gyerek éli meg hétköznapi dologként a családon belüli erőszak legkülönbözőbb formáit testileg, lelkileg, szexuálisan, alkalmanként, avagy rendszeresen. Mondhatnék nőket és akár – erre is van példa – férfiakat is, csakhogy egy felnőtt embernek a saját döntése, hogy mikor mondja azt: elég volt! Igen, nehéz, de nem lehetetlen tenni ellene – pont ezt akartam a könyvemmel is megmutatni!

De a gyerek nem kéri, hogy megszülethessen és nem áll módjában döntéseket hozni! Ő csak elszenvedi, amit a „nagyok” köréhalmoznak! Számukra az őket körülvevő valóság lesz a természetes alapállapot: hétfőtől-péntekig nyolctól négyig szerencsés esetben óvoda vagy iskola, utána anya ideges, majd apa kiabál, esetleg elcsattan pár pofon, vagy épp törik a szék… Anyán vagy épp rajta…

Ők nem fognak – nem tudnak és nem is mernének – segítséget kérni. Azt érzik ugyan, hogy ez nem jó, és gyakran rettegnek, hogy mi fog történni, de csak azt várják, hogy vége legyen! Miközben tudják: holnap – jobb esetben a jövőhéten – újra ez lesz, hiszen ez része az életüknek! Apa és anya ettől még épp úgy mindenható számukra, mint azokban a családokban, ahol ilyenkor a közös játék a program, vacsora és lefekvés előtt.

Igen, szerettem volna hinni, hogy ma már ez nem így van! De nem telik el úgy nap, hogy ne az ellenkezőjével szembesüljek. És hogy ne legyen legalább egy olyan hír, mint azé a Gabrielláé, akinek sokszori hatósági közreműködés után sem sikerült védelmet nyújtani: az anyukának puszta kézzel egyszerűen kinyomta a szemét „kedvese”! És itt már nem csak a továbbra is néma környezet felelősségét hangoztatnám, hanem a hatóságét is, mert az egyértelmű vészhelyzet ellenére mindezt lehetővé tette!

Közben az motoszkál bennem: tagja vagyok több olyan csoportnak, ahol bántalmazott nők, gyerekek, védtelenek bukkanhatnak fel, jó szóért, segítségért, ötletért. A minap egy anyuka arról panaszkodott, hogy 14 éves fia – némi apai hatásra – felszólította, hogy „nem túl illatos, ősi mesterséget űző szaporító sejtként” kussoljon… Azt kérdezte az anya, mit lehet ilyenkor tenni? Nos, a bántalmazott nők csoportjában 40 hozzászólásból 39 kezdte azzal: úgy szájon vágnám, hogy… – és legfeljebb a leírásában tért el. Másnapra már száz felett járt a számláló, de az arány nem változott. Mindezt egy olyan közegben, ahol naponta elszenvedik ezeket a „szájbavágós” jeleneteket. Ahol naponta elszenvedik, hogy ha valami nem tetszik, akkor oda kell vágni! Ezt tanulták, ezt viszik tovább… És erre tanítják a következő generációt is!

De tényleg nincs más eszköz? És ha valóban nincs, akkor – az óvodai nemváltó műtétek helyett/mellett – nem lehetne az óriásplakátokon, a médiában, az iskolákban, avagy bárhol megoldási módszereket tanítani? Mert lehet, erre valódi szükség lenne… És lényegesen több életet menthetne meg a traumák sorától, mint ahány ilyen műtétet (gyereken, saját kérésre) elvégeztek egész Európában!

És még egy zárógondolat: igen, talán többen vannak a kevésbé tehetős, aluliskolázott emberek között, akiknek nincs más módszere, ha nem tetszik valami: odacsap! De senki ne gondolja, hogy ez az ők privilégiuma lenne: nagyon sok jómódú, diplomás családban is épp úgy válik rémálommá a családi boldogság mítosza, miután bezárták az ajtót… És sokszor még az alkohol vagy a drog sem kell hozzá: elég, hogy ezt tanulták!