Még csak kétéves volt. Nem tudni, hogy tudott-e már beszélni, hogy rúgott-e már labdába, hogy volt-e szülinapi tortája… Egyáltalán: evett-e már valaha tortát?!? Csontsoványan, kiéheztetve, magzatpózban ért végett rövid kis élete, amely több tragédiát ölelt magába e két év alatt, mint amennyi néhány embernek évtizedekre juttat a sors…
Sanyikának hívták. Legalábbis a szomszédok szerint. Az édesanyjáról nem sokat tudni, már azon kívül, hogy mindössze 17 éves – vagyis: szinte még maga is gyermek, és hogy ifjú kora ellenére jelenleg a harmadik gyermekével van anyaotthonban. Sanyika és testvére nevelőszülők gondozására lett bízva…
Gondozására! Így hívják a folyamatot, ha felmerül (igen, néha szokott, nem feltétlenül ott és akkor, amikor kéne – de az egy másik történet), hogy valami probléma van otthon: gondozásba vétel. Aminek egyik eszköze a családból (jelentsen ez bármit is) való kiemelés… Majd elhelyezés helyette, mondjuk egy nevelőszülőnél.
Dúlnak bennem gondolatok és indulatok, és tudom: túl sok tényező van ebben a történetben… Az állam sosem bocsát ilyesmit valódi társadalmi vitára – így most is csak magamban vitatkozom magammal, és megpróbálom én egy kicsit körbejárni azt a hazai gyermekvédelmet, amelyre politikusaink oly büszkék… Noha ma talán több áldozatot szed, mint az elmúlt ötven évben bármikor!
Nevelőszülős családmodell
27 ezer gyermek! Jelenleg – a hivatalos adat szerint – ennyien nem lakhatnak ott, ahol a józan ész és a társadalmi elvárások szerint lenniük kéne. Ez több, mint Jászberény teljes lakossága, mégis ennyien vannak különböző okok miatt kiemelve otthonukból, holott ez már csak a legvégső eszköz a gyámügy kezében. 2021-ben közel 99 ezer gyermekről állapította meg hivatalosan a gyámhatóság, hogy „hátrányos helyzetű”! Közülük 57 ezren lettek „gondokság alá véve”. De ha már statisztika: a 2021-es KSH adatokat nézve közülük 6700 gyermek van intézetben és közel 17 ezren vannak, akiket nevelőszülőknél helyeztek el. A számuk évről évre növekszenek…
Nevelőszülő. Már a szó is értelmetlen, hiszen nevelheti elhivatottságból, vagy (relatív) jó pénzért, de szülni akkor sem ő szülte… Persze, ettől még lehet, hogy sokkal odaadóbban, gondosabban neveli a rábízott gyermeket, mint bármelyikjüket a vérszerinti szülője! Szeretném hinni, hogy ez így van, még akkor is, ha mostanában egyre gyakrabban érkeznek olyan drámai hírek, ahol a gondatlanság, alkalmatlanság a legszörnyűbb tragédiához vezetett, a rájuk bízott – tehát már így is sok megpróbáltatáson átesett – gyerekek pedig az életükkel fizettek érte.
Sanyikát – mert bár úgy tűnik, a szülei és az állam egyaránt átsiklott léte felette, legalább mi ne feledkezzünk meg róla – nevelőszülei vitték egy kocsi csomagtartójában a rendőrségre. Megfulladt. Talán csak szerencsétlen baleset volt, talán figyelmetlenség. Csak annyi biztos, hogy napok óta halott volt. Az összes hírportál megírta, hogy magzatpózban feküdt kis teste az autóban, épp csak az nem derült ki, hogy hogyan került oda? Egyáltalán: oda tartozott-e? Hogy hol volt az elmúlt napokban? És ha nem tudták, hogy a csomagtartóban: hogyhogy nem keresték? És honnan került mellé egyszer csak a kishúga, aki túlélte? Persze, nem is biztos, hogy ránk tartozik, és mindezek már kicsit sem számítanak Sanyikának.
Jelenleg 5800 nevelőszülőt szerepel a nyilvántartásokban – és csak évente kettő-három a hírportálok bűnügyi rovataiban… Ez akár jó arány is lehetne, ha nem gyermekek életéről lenne szó! Így azt gondolom, ez is rengeteg! Hiszen ez már a legtragikusabb végkifejlet: a hétköznapi bántalmazások, a túlélt gondatlanságok nem kerülnek be a hírekbe, csak a lelkekben maradnak meg örökre.
Talán itt lenne az ideje felülvizsgálni a nevelőszülői alkalmasság elbírálásának menetét… Nem csak az elméleti, hanem a gyakorlati oldalról is, és talán nem ártana folyamatosan, hatékonyabban felügyelni a döntést!
Láthatatlan gyerekvédelem
Mert lehet, hogy egyik nap még minden szép és jó volt, vagy legalábbis: elfogadható. Aztán történik valami – egy tragédia, egy pénzügyi fordulat, egy betegség… és minden megváltozik! Megesik. Azért van a gyerekvédelem – akár vérszerinti, akár nevelőszülő esetén – hogy ilyenkor a segítségére siessen, hogy elérhető legyen, hogy képviselje a gyermek jogait! Hogy védje azt, aki erre még önmagától képtelen! Ez lenne az elmélet… de a gyakorlatban – és ezt sajnos az elmúlt öt évtizedben naponta tapasztalom – piszkosul nem így van!
Életem és munkám során rendszeresen találkozom gyerekekkel. Olyanokkal is, akit bántalmaznak! Szóval, tettel, zsarnokoskodással… Ne legyen senkinek illúziója: minden társadalmi rétegben jelen van a bántalmazás, a legkülönfélébb módokon! A szülőnek nem lehet megszabni, hogyan nevelje gyermekét, de azt azért észre lehet venni, ha egy gyermekhez hozzáérsz és ő ijedten összerezzen! Ha ápolatlan, ha alultáplált… Ha soha nincs rendes uzsonnája, cipője, tanszere, barátja… Ezek egészen jól észrevehető tényezők! Nem is beszélve a rendszeres kékfoltokról a testén, ahogy az azt eltakaró öltözködés is szintén kiabál, ha van rá füle valakinek!
Sosem értettem, hogy miért nem veszik mindezt észre azok, akinek ezt hivatalból látniuk kéne? A pedagógusok, a gyerekorvos, a védőnő… A szomszéd, ahova biztosan tudom, hogy bizony áthallatszik, mikor „móresre tanítanak” egy-egy gyermeket… vagy akár mellette az anyját! Hol vannak a „nagyok”, a felnőttek, akik okosabbak és bölcsebbek, mint bárki más – és miért nem tesznek semmit??? Mert jelzés nélkül a gyámügyes magától valóban nincs hogyan kitalálja, hogy esetleg jobban oda kellene figyelni egy családra… Hogy utána mihez kezd vele – az megint egy másik történet, de addig el kell jutnia!
Tizenhétéves anya
Persze, ott, ahol mindenhez engedély kell a gyerekszülésen kívül, ott megesnek furcsaságok. A szabadság és az önrendelkezés lelkes híveként nem gondolom, hogy jó lenne, ha az állam szabná meg, hogy ki szülhet és hányszor, de ez az ellentmondás is jelzi: cseppet sem könnyű a törvényhozás ebben a témában sem. És egy olyan országban élünk, ahol nem csupán a látszatintézkedések és az ingatag (legyen az oktatási, egészségügyi, szociális, rendvédelmi – szinte bármilyen) rendszerek jellemzik a helyet, hanem a tízmillió futballbíró, pedagógus, vírusszakértő jelenléte is. Így – visszakanyarodva Sanyikához – ezúttal is a hangos többség azonnal megállapította az anya származását, és persze erkölcsi színvonalát! A „de korán szétdobta a lábát” a kedvesebb bírálatok közé tartozott, a többit nem idézném!
Nos, valóban: a társadalom mai rendje és törvényei(!) szerint egy 17 éves ifjúnak még nem kellene gyermeke legyen… Egy sem, nemhogy három! Ehhez képest kishazánkban naponta átlag öt gyermek ad életet gyermekének! Lehetne itt még arról is pár szót ejteni, hogy a szűzfogantatást leszámítva azért ehhez általában kell minimum egy apa is, akinek a gyermek sorsát tekintve legalább ekkora a felelőssége, de azt valahogy nem szokás firtatni…
Véleménye persze mindenkinek lehet erről a helyzetről, bár csendesen megjegyeznék néhány dolgot… Mindenekelőtt azt, hogy a véleményalkotók többsége nem volt jelen, így nem ismeri az okokat és a körülményeket! Aztán – még mindig suttogva – azt is, hogy lehet, hogy az anya egy … (itt mindenkinek fantáziájára bízom a jelzős szerkezeteket), épp csak nem anya – de nem az a kérdés, hogy ő milyen szülő, hanem hogy hogyan fordulhat elő, hogy egy nevelőszülőkre bízott gyermek ilyen körülmények között veszíthette el életét! Nem azért, mert az anya olyan, amilyen, hanem mert a nevelőszülők alkalmatlanok voltak a rájuk bízott feladat ellátására…
Másnak lenni
És van itt még valami, amit már nem annyira suttogva mondanék, mert már sokszor, sok helyen elmondtam: könnyű ítéletet alkotni valakiről, aki másképp él, mint az átlagember, és főként: ahogy az átlagember ezt elvárná tőle! De tetszik vagy sem: ettől még ő is ember, és sokan, nagyon sokan élnek olyan körülmények között, ahonnan egyszerűen nincs kiút! Mert nem pusztán lehetőség nincs a kitörésre, de az igény sem tud felmerülni rá, mert aki ebben él, az nem lát más alternatívát!
Budapesttől pár kilométerre is, de az ország minden pontján vannak települések, ahol ez a normális élet része, mert egy gyermeknek az a normális, az az elfogadott, az az irány, ami körbeveszi! Ha ez azt jelenti, hogy 10-12 évesen anya lesz, akkor számára és a születendő gyermekei számára is ez lesz az alapértelmezés! Ha az emberi élet számára azt jelenti, hogy ösztöneinek engedelmeskedve létezzen, ahogy azt az ő anyja is tette, akkor ő is ezt fogja követni! És – mivel ez azzal is jár, hogy az oktatás rendszere kimarad az életéből, ahogy a mesék, az irodalom világa sem súgja meg neki, hogy lehet másképp is élni: benne fel sem fog merülni az igény a változtatásra!
És legyünk őszinték: ha valaki vagy valami hatására mégis elképzel magának egy társadalmilag jobban elfogadott világot – ki fog mellé állni és mivel kell majd szembenéznie? Mi vár rá abban a társadalomban, ahova a többség szerint „be kellene illeszkednie”?
Ítélet helyett
Jó lenne, ha ezek a kérdések eszükbe jutnának azoknak, akik most fennhangon hirdetik véleményüket… De nem fog! És jó lenne, ha legalább ott, ahol a baj látható, megtapasztalható, ott lennének hangosak az emberek, hogy felhívják a figyelmet – de ez sem jellemző… Ítélkezni valahogy sokkal egyszerűbb!
Csakhogy az ebben a világban a bíróságnak lesz majd feladata, és a nyomozást követően bizonyára meg is teszi. Talán az igazság fog győzni, talán – ez itt Magyarország – akinek jobb az ügyvédje. De születhet bármilyen ítélet: Sanyikát már egyik sem támasztja fel…
…de sorstársai még reménykedhetnek, hogy talán egyszer lesz valami változás. Lesz majd gyerekvédelem, ami őket védi és lesznek emberek, akik ezt betartják. És hogy az életüket pokollá tevőket megfékezi majd egy valódi gyermekvédelem!
Addig is egy Pokolgép idézettel zárnám soraim: Ítélet helyett – szeressétek a gyerekeket!