Túlélni a halált

Mintha kiszakítanának belőled egy darabot… Csak úgy, értelmetlenül! Nem tudod az okot, nincs válasz, csak a bénító fájdalom!

Aztán lassan, nagyon lassan megtanulsz újra lélegezni… ez az első lépés. Apró, ámde annál fontosabb. A bénultság még uralja a tested, még nem akarsz mozdulni, gondolkodni végképp nem – de már lélegzel… Az is valami!
Időbe telik még, de előbb-utóbb inni is fogsz, és bár akkor hihetetlennek tűnik: az étel is újra helyet kap majd az életedben. Mert te élsz, és bár a tudatod még valahol az emléktengered mélyén fuldoklik, a szervezetedet azonban működteti az életösztön – ehhez pedig kell némi üzemanyag!

A következő időszak során napjában többször is érezheted, hogy belehalsz a fájdalomba, mert minden ismerős vagy épp utadba kerülő ismeretlen a környezetedben azonnal letámad: de hát mi történt? És neked válaszolnod kéne valamit… Értelmesen, diplomatikusan – mintha bármit is számítana majd a válasz! Közben szíved szerint – bármily kedves is az érdeklődés – beleüvöltenél a képébe: mi történt volna? Nincs többet! Ennyi! Nem mindegy az ok? Lehet egyáltalán erre ok? Van erre ép ésszel felfogható magyarázat?

Ha ez nem elég elég gyilkos a lelkedhez: a tárgyak, a történések körülötted mintha mind azt a feladatot kapták volna a Sors kegyetlenségénél fogva, hogy te egy pillanatra se érezhesd magad jobban! Ez persze valószínűleg nem igaz, de így érzed, és csak arra leszel figyelmes: mindegy, mit csinálsz, mihez nyúlsz, minden dologról ő jut eszedbe… 

És mindezek a dolgok minden pillanatban letépik rólad a sebet, melyről már tudod: soha nem fog nyomtalanul eltűnni!

Próbálsz hát elbújni kicsit a világ elől – legalább addig, amíg már egész jól megy ez az evés-ivás-lélegzés dolog… Feketébe bújsz, hátha ettől beleolvadsz a környezetedbe, és talán nem vesznek majd észre…
Hiábavaló próbálkozás, mert rá kell jönnöd: ettől csak feltűnőbb leszel!

Feladod! Már nem bújsz el, nem kerülöd… vagy legalábbis: nem így! Szépen lassan megtanulsz újra élni. Továbblépni nem fogsz, nem is tudsz és nem is akarsz, csak apránként megtanulod, hogyan lehet együtt élni ezzel az érzéssel. Ha mást nem: kifelé úgy teszel, mintha már menne! Még minden második gondolat róla szól, és ha nem figyelsz eléggé, még minden második mondatodban fel is bukkan, hiába teltek el hetek, hónapok. Mégis az látszik: már nevetsz, beszélsz, teszed a dolgod, látszólag úgy tűnik: minden rendbe jött!

Már csak te tudod: meghalt benned valami… De neked még élned kell, mert valaki így benned él tovább!