Csillogó szemekkel, arcán bizakodó mosollyal áll az út szélén, pár méterrel a Petőfi laktanya után…
Egy pillanatra jó érzés tölt el: végre valaki mosolyog ebben az országban! És reménykedik… Ez akár már önmagában elég lehetne egy jó naphoz, különösképp akkor, ha menet közben nem csapom el az autómmal…
Feldobta a hangulatom, mi tagadás! Nem csak puszta lényével, hanem mert a kezében tartott kopottas kartondarab – az öles betűkkel ráfirkantott “Lake Balaton” felirattal – és az aprót váró műanyagpohár helyett egy ezúttal felfelé mutató hüvelykujj megjelenése határozott bizonyítéka annak, hogy menthetetlenül közeleg a nyár, bármit is mondanak a meteorológusok!
Akkor épp fürdőzhettem kicsit a napfényben, és az autó fűtésének köszönhetően nem csak a lelkemet töltötte el melegség… A pillanat eufóriájában hirtelen arra gondoltam: megállok neki cserébe, és elviszem, ameddig tehetem!
Végülis: a Sasadi úttól azért talán mégiscsak közelebb lenne céljához…