Jelszó: hóvirág!

Nem is értem, eddig hogy-hogy nem írtam róla…
Igaz, szóban már sokszor elmeséltem, hogyan is került a nyakamba a kedvenc láncom!
Ma egy különleges hóvirág fotója kapcsán jött elő a történet, ahol a képen a tavasz első hírnöke nem pusztán a fagyos földdel, de egy útjába került falevéllel is sikeresen küzdött meg, hogy elhozza nekünk a tavasz reményét!
Évek óta – ha reményre van szükség – nálam a jelszó: hóvirág!

Éppen egy hosszú betegség után és egy gyors költözés előtt voltam. A zajos, zsúfolt Újlipótváros helyett találtunk is egy szuper kis házat a város szélén, ami ugyan nem volt annyira különleges, de még azért pont megfelelt és végre volt kertje is! Csend, nyugalom…
A gyerekekkel mentem megnézni, a kert lehetősége őket is lázba hozta! Szó se róla: csudaszép volt, még így január végén is! Éppen előbújtak az első a hóvirágok, melyből akkorák virítottak egy szilvafa tövében, amekkorákat korábban még sosem láttam!
Ámulva néztem és már csak azt éreztem, hogy nekem ez kell!!! Természetesen nem volt hozzá elég pénzünk… De kisebbik lányom biztatott: „Meg fogod oldani! “Mostantól a jelszó: hóvirág! Csak erre gondolj!”

És működött!!! Csodával határos módon meglett a szükséges pénz és éppen a Sugárba készültünk a találkozóra, hogy végre aláírhassuk a szerződést. Amíg vártunk a tulajdonosra, nézegettük a kirakatokat (közben persze azon rettegtem, hogy mi minden jöhet még közbe!), mikor egyszer csak újból ott volt előttem egy hóvirág: ezúttal ezüstből, egy pici holdkővel a tövében! Csudaszép volt (és meglehetősen drága), de jelnek vettem és megnyugodtam, hiszen emlékeztettt, hogy a jelszó: hóvirág! Mi baj lehetne?!?

Természetesen meglett a szerződés és boldogan költöztem is volna, csakhogy rémálmot csináltak belőle a költöztetők! Átvertek, becsaptak, megaláztak – miközben sorra tönkretették életem darabjait…
Az idegösszeomlás kerülgetett! Sírógörcs közepette tehetetlenül néztem, ahogy sorra semmisülnek meg dolgaim!

Egyszer csak megjelent a lánykám, kezében szorongatva valamit…
„Az első közös vacsora mellé szántam, de úgy látom: most van rá szükséged!” – mondta és átnyújtott egy kis dobozt, amelyből előkandikált az a lánc, a holdkővel díszített ezüst hóvirággal!

Hogy honnan szerzett rá pénzt? Vagy hogy mikor vette meg? – azóta sem tudom! De, ha lehetetlen, kilátástalan helyzetben vagyok (vagyis elég gyakran, mert valahogy vonzom az ilyesmit) csak megszorongatom kincsemet és emlékeztetem magam, hogy még mindig ugyanaz a jelszó: hóvirág! Vagyis meg fogom oldani, bármi is vár rám!

Épp ezért nem is veszem ki soha a nyakamból ezt a kedves emléket, pedig azóta már túl vagyunk egy újabb költözésen!

Szívből üzenem mindenkinek, akinek most nehéz valamiért: legyen nektek is ez a jelszó!
A fagyos télből előbújó, az újjászületés, az enyhülés hírét hozó, reményt adó hóvirág!