Tudtátok, hogy én vagyok a legszebb, a legintelligensebb, a legjobb barát és természetesen a legszexisebb is? Igen, és a legszerényebbet még nem is említettem, sok-sok adottságaim közül – bár mindezt nem én állítom magamról, hanem a Facebook! A kedvenc közösségi portál mostanában ugyanis azzal van telítve, hogy kit mennyire szeretnek, ki a legjobb barátja, lelki társa – fűszerezve azokkal a kis képekkel, amelyekből (végre valahára) megtudhatjuk, milyenek vagyunk mi!
Természetesen szigorúan „kiszámolja az adatainkból”, vagyis innentől kezdve senki ne merje megkérdőjelezni, hogy a saját fényképemmel ellátva adott, névre szóló válasz a valóságot tükrözi! Ehhez képest a szomorú valóság az, hogy maximum a leggyakoribb „lájkoló-kommentelő” ismerősöm arcát dobja be mindenhova, ahol a barátainkra, társainkra vonatkozik a kérdés… hogy a tulajdonságaimat milyen algoritmus alapján határozza meg – gőzöm sincs róla, és bevallom: legfeljebb matematikailag érdekelne!
Az azonban elgondolkodtatott, mi a varázsa a jelenségnek… Ennyire ki lennénk éhezve a jó szóra, a szeretettre, az elismerésre? Ennyire kell a megerősítés, hogy nem hitvány délibábok vagyunk, hanem érző szívű társas lények?
 |
| Na ebben téved szerintem: ahogy elnézem, mintha ikrek lennénk! Van az 95% is!!! |
Igen – ennyire! És ez azért szomorú, mert a Facebookon mindenki sok-sok ismerőssel büszkélkedhet, vagyis: elvileg nem vagyunk magányosak! Elvileg van barátunk, ismerősünk, aki azt mondja: te, ez tök jó volt! Legyen az valami munka, vagy egy tányér leves… vagy akár csak egy frissen festett szoba fala!
De akkor gyakorlatilag miért nem tudunk örülni a másik örömének?!? Miért nem hagyunk annyi időt sem a másikra – a családtagjainkra, barátainkra – hogy elmondjuk: ügyesek voltak! Vagy jó az új frizurájuk! Vagy, de jó, hallom, meggyógyultál!
És akkor talán nem akarná mindenki a számítógép által generált ál-igazságokkal megerősíteni, hogy szükség van még ránk itt a Földön, és mi is érünk annyit, mint a szomszéd…
 |
| Mégiscsak mindent tud rólam!!! |
Ui.: Egy karácsonyi bevásárló szezon alkalmával éjjel 2-kor (naná, akkor értem rá – és régi szép idők: akkor még lehetett!) tanakodtunk egy összecsukható biliárdasztalon. Nem volt túl drága, és mindenki örülne neki… ez lett volna a közös ajándék – de kicsit féltünk tőle! Minőség, méret, strapabírás… sok kérdés merült fel! Egy fiatalember szerencsére készségesen segített minden kérdést megválaszolni. Mutatott alternatívákat, ha mégsem vesszük meg. Végtelen türelemmel hagyta tanakodásunkat, majd miután megszületett a döntés, segített ellenőrizni a tartozékokat, majd biztonságosan visszacsomagolni! Ez a dolga, tudom! De decemberben, éjjel kettőkor azért lássuk be: nem ez a megszokott jelenség!
Kifelé menet – amíg a másik felem a számlát intézte, és (szintén a fiatalember segítségével) megpróbálta betuszkolni az autónkba a hatalmas dobozt – én elkértem a Vásárlók könyvét (amibe ugye: NEM csak panaszkodni lehet!), és bejegyeztem, hogy mennyire kellemes meglepetés volt ez a karácsonyi vásárlás… Aztán elnyelt a karácsonyi forgatag, el is feledkeztem róla!
Pár héttel később kaptam egy levelet a cég egyik vezetőjétől, aki megköszönte, hogy végre valaki elismerően szólt róluk. Mint kiderült: az első voltam! A fickó kapott valami jutalmat is… A visszajelzéssel pedig ők meg az én „fáradozásomat” ismerték el! Fejenként néhány sor – és boldog volt mindenki!
Alig telt több időbe, mint egy képes „most megtudod miben vagy jó” legenerálása! És még őszinte is volt…
 |
| Persze, mindez csak azért történhetett, mert én egy jó lélek vagyok! Nem hiszed??? Még szerencse, hogy kéznél ez a Facebook-kép, majd igazolja rólam! Ugye, megmondtam… |