1990 novemberében – hála a minimálbér bevezetésének – lettem állástalan ápolónőből vállalkozó. Én voltam a „friss hús” az osztályon, ahol beosztást alig tudtunk csinálni, annyira kevesen voltunk – de ez egy másik történet…
„Majd én teremtek magamnak munkát!” – gondoltam, és ez azóta is minden tevékenységem, minden napom alapja! Immár 33 éve igyekszem eligazodni az adózás világában, a törvények és szabályok útvesztőjében, és mert úgy tűnt, hogy egész jól sikerül, ráadásul otthon is dolgozhatok vele: a második gyermekem megszületése után beiratkoztam egy szakközépiskolába, ahol négy év tanulással, szaktárgyi érettségivel, nyolcórás könyvviteli vizsgával lettem könyvelő. (Meg statisztikus… és üzleti tervező.)
Remek döntés volt, hiszen nem csak szerettem csinálni és fontos tudás volt, de időközben gyerekeim létszáma is megduplázódott, akiket így mindig én vártam otthon, és az akkor még rengeteg kiegészítő munkának (borítékolás, tértivevény, iratlefűzés, stb.) köszönhetően még a férjemnek is munkát tudtam adni. Egész jól kezdtek alakulni a dologok…
Aztán jöttek a problémák! Én előtte is folyamatosan képeztem magam, tagja voltam több szakmai közösségnek, hiszen másképp ezt a munkát nem is lehetne végezni. A kötelező regisztráció bevezetésével elvben egyetértettem, de a gyakorlatban nem sikerült véghez vinnem: épp beteg lettem. Tartósan. Ráadásul – nem sokkal egy világválság után – egy minimálbéremelésnek köszönhetően megszűnt nagyon sok általam könyvelt vállalkozás, a maradék is jelentős hátralékkal küszködött. Nem tudtam sem fizikailag, sem anyagilag kivitelezni, különösen azért, mert az iskolámban az ötödik évfolyamot – ez volt a mérlegképes képzés – megkezdtem ugyan, de 63 osztálytársam közül csupán egy kapott az első vizsgán egy elégségest… és azt kellett mondjam: erre sajnos nincs se pénzem, se időm! Örültem, ha az olcsónak épp nem mondható könyvelőprogramot és a méregdrága szakirodalmat meg tudtam venni.
Még pár évig vergődtem: szerződtem egy megfelelő végzettségű kolléganővel, de a „téglatörvény” (a pénzmosás elleni hivatkozással jelentgetni a saját ügyfeleimet) betette nálam is a kaput, inkább más tevékenység felé néztem… Maradt 3-4 baráti cég és a sajátom, de hivatalosan már nem könyveltem tovább!
Nem is nagyon tehettem, mert felszólítottak, hogy a tevékenységeim közül töröljem, és hiába mutattam a négy évet lezáró bizonyítványomat, nem volt elegendő… Végtelenül megalázó volt, de nem tehettem mást: töröltem a tevékenységet. (Csak érdekességként, hogy mit jelentett ez a bizonyítvány: azt mondták, van, aki tud, az kettes. Aki nem tud, az bukik. Aki kiváló, az hármas. Négyesre a tanár tudja, ötösre az adóhatóság. És tényleg így volt… Hármassal végeztem! Másodmagammal.)
Most azonban – némi külső ráhatásra – úgy döntöttem: folytatni szeretném, hiszen öregszem, az itthonról – immár lassan teljesen online – végezhető munka lehetősége, ami időben összeegyeztethető a többi munkámmal, de legfőképp sok barátom kétségbeesett helyzete a KATA törvény eltörlése után egyaránt erre az útra terelt. Zömiben egyéni vállalkozók, csakhogy ez itt Magyarország: az egyik törvény lehetővé tenné, hogy legálisan könyveljem őket, hiszen mérlegre nekik nincs is szükségük – de egy másik szabály kötelezne rá, hogy megadjam a regisztrációmat a képviseletükhöz, ami jól mutatja, hogy a számok rideg, száraz világa valójában továbbra is kész kihívás!
A döntés hát megszületett! Most, hogy lassan az utolsó gyerekem is kirepül: irány újra az iskolapad, vár vissza a számvitel világa! Találtam is egy iskolát, jelentkeztem hozzájuk és örömmel láttam, hogy vannak tárgyak, amikből már szakmai előképzettségem okán felmentést kaphatok! Legalábbis ezt gondoltam… És nem alaptalanul, hiszen a felsorlás szerint a pénzügyi és számviteli ügyintézői végzettség erre lehetőséget biztosít! Nos, az én bizonyítványomban ugyan képesített könyvelő szerepel (ez valaha magasabb szintű képzés volt: négy éven át tartó oktatással és nem egy pár hónapos tanfolyammal), és az iskolában, ahol végeztem, ma majdnem ugyanazok a tanárok teljesen ugyanazokon az órákon tanítják szinte ugyanazt az anyagot. Igaz, ma már ők is ezt a pénzügyi-számviteli képzést firkantják a bizonyítványba, így fel sem merült bennem, hogy probléma lehet a felmentéssel…
Nos, elutasították! Nem rajtuk múlt: kormányrendelet írja elő, hogy mit fogadhatnak el, csak tanítják a leendő mérlegképeseket, nincs joguk a mérlegelésre. Legalábbis ebben a kérdésben… Így nincs más választásom, ha folytatni szeretném a szakmám – illetve: hoppá! Azt nem, hiszen a képesített könyvelő úgy tűnik, megszűnt létezni… Tehát, ha mégis könyvelő szeretnék lenni, akkor minden tárgyat újra meg kell tanuljak (akkor is, ha az elméletnek a gyakorlathoz valójában semmi köze), és újra le kell vizsgázzak (ha azt mondják, hogy oké, lássuk mit tudsz: vizsgázz le – ezt még el tudtam volna fogadni), szóval, ha könyvelni szeretnék, akkor tudomásul kell venni, hogy a gyerekeim kárára elvégzett négy évnyi tanulást, négy hosszú évet az életemből egyetlen tollvonással megsemmisítettek! Egy szakmámat (pontosabban: ismét egy szakmámat – hiszen újságíró, szerkesztő-riporterként a mai médiában elhelyezkedni gyomorforgató, természetgyógyászként pedig nagyobb kockázatot jelent, mint amennyit tiszta szívvel vállalni tudok) egyszerűen elvettek tőlem!
Ahhoz, hogy újra megszerezzem – hiába a bizonyítvány és a 33 évnyi gyakorlat – az előképzettség nélküli tanfolyamra kell jelentkeznem, nulláról indítva mindent. Ami természetesen nem csak több időt igényel, de több pénzbe is kerül!
Sokféle tevékenységet végzek, mert nagy a család, sok pénzt felemészt. Ha nem akarok belefásulni, kiégni, akkor igyekszem olyan munkákat vállalni, amelyeket szeretek annyira, hogy lelkileg is töltsenek. Bármilyen bizarrul hangzik mondjuk az írás vagy akár a festészet mellett, de igenis szeretek könyvelni! Pont az egyensúly, amit a legjobban szeretek benne! A jogszabályok mentén egyensúlyozva az ügyfél érdekeivel – de bizton tudva, hogy ahol Tartozik oldal van, ott mindig van Követel is… Úgy érzem, hogy ez a világ működésének is a rendje!
Mármint: ha épp működik! Csakhogy valahogy az élet az aktuális jogalkotók lábával mindig felrúgja ezt a képletet, és bár általában igyekszem ezekre kihívásként tekinteni, és eredendő makacsságomat arra használni, hogy „akkor is megoldjam” az elém tárt helyzeteket – bevallom: ezt az ellentmondást nem igazán tudom feldolgozni!
Mikor lesz végre nekem is egy Követel oldalam?!? Legalább annyit hagy követelhessek, hogy ne mindig engem fosszanak meg vagy ne mindig attól, amivel másoknak is adhatok valamit, amire szükségük lenne…
De nekem valahogy mindig csak az akasztófa marad! Így lett Kisvirágból akasztófavirág…