Valamit enni kéne! – nyitottam ki nem túl lelkesen a hűtőszekrény ajtaját, mert ma itthon dolgozom, de azt mondják, attól még nem árt, ha az ember eszik néha… Valójában biztos voltam benne, hogy szokás szerint az „inkább hagyjuk, nem kell semmi” gondolat kíséretében ugyanazzal a lendülettel vissza is zárom majd az ajtót… Ezúttal azonban nem így történt: az orromat ugyanis hirtelen megcsapta egy illat, amely azonnali jelzést adott minden emésztőnedvemnek és innentől az összes szimpatikus és kevésbé szimpatikus rendszerem ugrásra készen várta, hogy megkaparintsa, magáévá tegye az illat forrását…
A hűtő polcán ugyanis tegnapi „zsákmányom”: egy szép táblányi házi füstölt szalonna lapult, amelyhez hasonlóval mostanában nem volt szerencsém találkozni… Abban a pillanatban tudtam, hogy nincs menekvés, nem gátol meg sem életlen kés, sem a rohanó idő beretvája: én most rögtön nekiállok és sütök magamnak egy jó adagot!
Már a döntés ténye igazi gasztronómiai csúcsra járatta minden porcikámat, ami egy pillanatra abszurd állapotot okozott a fejemben, hiszen a köztudatban a szalonna a’la nature a szegények eledele, nekik is csak hóvégén! Persze, ez sosem gátolt a fogyasztásában, de a meglepődő tekintetek csak erősítették ezt a képzetet. Afféle „prolikaja” státuszt kapott… Ami mára felülvizsgálatért kiált – állapítottam meg, mikor eszembe jutott, hogy a hasonló kategóriájú töpörtyű kilónkénti ára is immár öt-hatezer forint körül mozog, miközben kaviárt épp úgy ötszázért vehetek ma is, mint a nyolcvanas években… (Tud még valaki hasonlót???)
Az intenzív illat és némi önfegyelem közös erővel parancsolt megálljt a gondolataimnak, így figyelmem már ismét a szalonna irdalására és sütésére irányulhatott. Irdalni még ma is szokás a konyhában, de vajon az ifjak közül hányan tudják, melyik állat környékén keressék a kakastaréjt? Jót mosolyogtam a vélt válaszokon, hiszen magam is futottam bele olyan gyermeki elszólásba, hogy a csirke bőrét nejlonzacskó fedi… Közben kitártam a teraszajtót, hogy az esetleges füstöt ki-, a tavaszt pedig beeresszem, hiszen „az élet szép! Tenéked magyarázzam?” és csillogó szemmel néztem, amint a hőtől előbb üvegesre, majd ropogós fehérre változik ebédem színe! Lám, egy festő is találhat új színt…
És abban a pillanatban, ahogy virág módra kinyíltak előttem a szalonna szirmai, megjelent lelki szemem előtt egy műanyag doboz. Fakó, kerek, ki tudja már, mi volt benne eredetileg, sosem olvastam a feliratát. Talán nem is tudtam még olvasni, mikor hajdanán nagyanyám csomagolt bele minden áldott reggel néhány hasonló csokrot nagyapámnak, uzsonnára. Éveken át ott lapult a doboz a radiátoron, és minden nap útra kelt, hogy elkísérje nagyapámat… Újra megrohamoztak az érzések és a gondolatok: mindig ledöbbent, mennyire más világ volt!!!
Igaz, nagyanyám otthon volt, nyugdíjas háztartásbeliként, míg nagyapám nyugdíj után is vissza-visszatért a munkahelyére. Nem pusztán a pénz miatt, hanem hogy érezze: még ember! Igen, a munka erre is jó, ha ma már ez nem szempont, akkor is… De számára ez volt A Rend, és az, hogy az ő kis felesége minden reggel elkészítette a reggelijét, a dobozkáját, és minden nap pontban 4-kor terített asztallal várta haza, mint akkoriban a legtöbb munkásembert, beosztástól függetlenül. Hogy ez nagyapám elvárása volt-e, arról nem tudok nyilatkozni, csak azt tudom: mindkettőjük számára ez volt a természetes! Nagyanyám sem szívességet tett, vagy áldozatot hozott… Ma ez már nem csupán azért szinte lehetetlen, mert a nők többsége munka mellett vezeti a háztartást: a szándék, a törődés is hiányzik sokfelé. Igaz, nagyszüleim még a cipőt is sarkalták – ma meg már sokan a házasságot is könnyedén a kukába dobják!
De azért is más világ volt, mert nem nagyapám volt az egyetlen, akinek ez az étek – friss fehérkenyérrel, néha egy-egy paradicsommal – kielégítő volt uzsonnára… Mára a szalonna szó is tabu, legfeljebb bacont „trendi” enni… – annak ellenére, hogy a szalonna árfolyama is az egekben van, és szinte luxussá volt, hogy ízesítőként vágjuk az ételbe.
Azt pedig sokan el sem tudják képzelni, hogy nem pusztán hamburger és szendvics létezik, hogy a kenyéren néha nincs vaj, vagy a szalámi mellett nincs sajt! Pedig nagyon sok embernek ma már újra ez a hétköznapi valóság… Épp csak: mára már nem maradt olyan étel, amit „hóvégén” is az asztalra tehetnének…
Nem, nem hagyom, hogy keserű legyen az utóíze: inkább megyek – és sütök még egy adagot! Kicsit az emlékek, kicsit az íze végett…