Elképesztő. mennyi mindennel – pontosabban: gyakorlatilag bármivel! – meg lehet osztani a magyar embereket! Talán éppen azért, mert a nagy dolgokban hiába hallatnák hangjukat, így a legapróbb dolgokon is vérre menő csatát vívva védik vélt igazukat! Nem kell már hozzá pártszimpátia, vallás, elég egy „menni a Balatonra” vagy „kell-e ruha a kiskutyára”, esetleg „kaszálni kell vagy méheket legeltetni”! Most épp a tűzijáték az aktuális, ami miatt emelkedtek hangerők és vérnyomások, szakadnak barátságok! Kétségkivül nagyobb horderejű, mint a pincsi-pizsoma, de azért ez is csak vélemények drasztikus ütköztetése!
Mondjuk, az is lehet a mérleg nyelve, hogy ki mit ünnepel ezen a napon!
Egyáltalán: van-e mit ünnepelni?
Mert ugye, ez a szép nap nem csak az “álamfö” által képviselt “álam” alapításának ünnepe, de az Alkotmányé is, ami ugye: már nincs! Alaptörvény van, gránitszilárdsággal, viszonylag csekély ünnepelni valóval! Ahogy a jó anyámmal egyidős Forint is ezen a napon ünnepel, de az inflációs adatokat elnézve: a gyomros után is szegény anyám van jobb bőrben, noha sokéve már egy másik világból vigyázza napjaim – mindkettő reménye a feltámadás… majd, egyszer! Az új kenyér is ezen a napon kerül piedesztálra – de a kenyértörésen éppen átesett kenyérszelő erkölcsi magassága is visszatart sokunkat! (Igen, magassága! Ha pozitív nulla létezhet, akkor a magasság is lehet negatív szám!) Ráadásul a jóféle kenyér négyszámjegyű árán igazán nincs mit ünnepelni, leszámítva, hogy egyre többeknek ünnep, ha a silányabbat megvehetik minden nap! És ezt ünnepeljük?
Menni vagy nem lenni
Poéngyilkos leszek: én mentem! Igaz, nem terveztem, mert az aktuális kormány első nagyszabású rongyrázása óta egyfolytában az volt az érzésem, hogy erre az ünnepre én már nem vagyok hivatalos… Így évek óta csak a távolból lestem meg, mert igen – kövezzetek meg nyugodtan – én szeretem a tűzijátékot!
Pontosan tisztában vagyok, hogy mennyire környezetkárosító, de hosszan tudnám sorolni az ennél sokkal ártalmasabb dolgokat, amelyek mellett ez csepp a tengerben (hogy csak az ide-oda röpködést említsem!). Tudom, a természet, a környezetünk több szereplőjét is zavarja – ahogy ezt számtalan mindennapos rendezvényről is elmondhatom, különös tekintettel a fesztiválokra! És igen, azzal is tisztában vagyok, hogy a rongyrázós koreográfia nem az embereknek szól, csak így több pénzt lehet melldöngetéssel társítva lenyúlni általa – mégis: a legnagyobb demagógia lenne az oktatás, egészségügy helyzetét emlegetni ennek kapcsán, hiszen egyrészt gyermeki naivság lenne még a feltételezés is, hogy a tűzijáték elmaradása esetén valamelyik terület megkaparinthatná a megtakarított összeget, netán hátrányos helyzetűek megsegítésére fordítanák! Amúgysem a rendezvény ennyire drága, hanem a körülötte tolongók zsebe ilyen nagy… Másrészt igen, válság van, meg háborúshelyzet, meg… (hmm! Ezt inkább most hagyjuk – ahogy mondani szoktam: ez egy másik történet!), de a születésnapi torta gyertyagyújtásánál sem tesszük hozzá, hogy ez a jövőheti villanyszámla vagy ebédpénz árából van, és azért még egy kis ajándékot is igyekszünk tenni mellé, akkor is, ha erő feletti! Mert vannak különleges napok, amelyek kellenek ahhoz, hogy a szürkéket megszépítsék! Napok, amelyeket várni lehet…
Kőzáporra várva
De ott tartottam, hogy jöhet a kőzápor: én szeretem, ahogy temérdek színes hullócsillag zuhan felém és kívánhatok bármit, mert nem az a lényege, hogy teljesül-e, hanem hogy egyáltalán kívánhatok! Igen, van, akinek ez is nagy dolog, ahogy nekem is az volt! Talán egy átlagos gyerekszobában felcseperedve ez nehezen érthető, de én gyerekkoromból nem sok pozitív emléket tudok felmutatni, a kívánságlistám is elég rövid volt: ma ne legyen balhé! És amikor ott ültünk a Dunaparton, jellemzően a család vendégeinek társaságában, akkor ezt például nyugodt szívvel kívánhattam: teljesült! Aznap nem volt balhé, sőt! Ültünk a rakpart lépcsőjén, dinnyét és kukoricát majszolhattam, néha még egy-egy nyalóka is került. Nagyapám mesélt, például azokról a felderítőkről, amelyek előtt tisztelegve kezdés előtt fénynyalábok pásztázták az eget… és szinte lélegzetvisszafojtva vártam, hogy a mese végén végre kezdődjék a varázslat!
Pedig az akkori meg sem közelítette a mai „nagyszabásúakat”, mégis jó volt hallgatni, ahogy a hatalmas tömeg egyemberként morajlik, csodálkozik, tapsol egy-egy elem láttán… Aggódva lestük a vége felé, ahogy szegény Gellérthegyen a tűzoltók igyekeznek csökkenteni a károkat (hétköznapokon arra járva néha megsimogattam az elfeketedett köveket) – miközben azt vártuk: lesz-e a végén görögtűz a Citadellánál… (Lett!)
Én ma is elővarázsolom magamból azt a gyermeki ámulatot… Bár tudom, hogy ifjúságomat nem tudja – és nem is akarnám – ezzel visszahozni. De nézve a tömeget: vagyunk azért még párezren, akik rendszertől, hatalomtól és mindentől függetlenül jöttek el! És élvezték… Ki ezért, ki azért!
Nem, én nem szeretném, hogy megszüntessék… Szigorúbb szabályozás jó lenne, mert veszélyes is, nem csak ártalmas, szerintem avatatlan kezekbe nem való. De augusztus 20-án és Szilveszterkor szerintem tervezhető és talán elviselhető kompromisszum. Csakhogy egyre hangosabb a kampány, így bár most sem éreztem, hogy hivatalos lennék erre az ünnepre (erről még mindjárt), azért mentem mégis ki, mert félő, hogy többet nem lesz majd rá alkalom… (És mert egy húzós nap után egy romantikus randevúval volt egybekötve – de ez is egy másik történet!)
Azért magáról az idei tűzijátékról is essen szó:
Nagyon vegyesek voltak az érzéseim… Este nyolc után már csak a Margit híd elejére lehetett feljutni, így a hatalmas showból semmit nem láttunk, csupán az égi látványosság jutott el hozzánk. Bár mintha felettünk is lett volna egy hangszóró, hang csak a távolból érkezett recsegve, érthetetlenül – de az a kevés elcsípett foszlány megnyugtatott, hogy nem sok dologról maradtam le. (A Tavaszi szél vizet áraszt dallamát azért így is felismertem. Szép dal, de nem tudom, mennyiben volt itt aktuális…) Az onnan nem követhető eseményeknek köszönhetően ezúttal nem egy tűzijáték volt, hanem négy vagy öt rövid, szünetekkel – amelyek így sajnos megtörték a varázst. Bumm, bumm, színek – sötétség! És újra. És újra. A szünetekben így volt idő látni az arcokat, és például a szeméttengert, amelyek egy része talán belelandolt volna a zsákokba, ha van kirakva (csakhogy nem volt). De itt már legalább nem cikáztak a rollerosok nagy sebességgel, mint a lezárt körúton idefelé baktatva, természetesen a rendőrök szemeláttára…
– Ennyi volt? Ez már a vége? – kérdezték köröttem mindenfelé minden szünetben. Végül mi is bedőltünk: a “most már tényleg vége” után következő galambokról-koronáról-keresztről (amely oldalnézetben egyszer leginkább egy halálfejre emlékeztetett, de azért tényleg varázslatos volt!) majdnem lemaradtunk, pedig azt legalább onnan is lehetett látni!
Szóval nem, nem bántam meg, hogy idén kimentem, mert eltöltöttem egy estét a Másikfelemmel a kellemessé szelídült augusztusban, és mert egy-egy pillanatra azért így is magával ragadt a hulló csillagok színpompás látványa – és mert megerősített abban, hogy az elmúlt években nem maradtam ki semmiből! És bár a képek, videók alapján a VIP szektorból valóban különleges látvány lehetett az idei ünnepség ezen epizódja – oda a többség hozzám hasonlóan csak a TV csatornáján kapott meghívót, amit még nem volt kedvem elfogadni…
Jövőre, veled – ugyanitt?
Hogy jövőre elmegyek-e? Vagy újból csak távolról szemlélem, elcsenve egy-egy szép pillanatot? Nem tudom… De az biztos, hogy szomorú leszek, ha nem lesz!
Annak viszont nagyon örülök – és bízom benne, hogy ez még sokáig így is marad – hogy ha meghallom a dübörgést, nyugodtan kiengedhetem magamból a gyermeket és szaladhatok az erkélyre, hogy keressem a színes csillagok látványát, mert a jellegzetes hang errefelé tűzijátékot jelent…
…és nem azt, hogy rohanni kell az óvóhelyre!
Ha egy pillanatra innen nézzük a kérdést: szinte felemelő, hogy ez fénylő dübörgés számunkra egy megosztó vita tárgya – és nem a hétköznapok pusztító, gyilkos drámája!
Utóirat
Egy hozzászólásban már kifejtettem, de fenntartom: jó legyen, szüntessék meg! Ne legyen többet tűzijáték! Amint a törvényeknek, intézményeknek, szokásoknak köszönhetően a gyermekvédelem már ott tart, hogy nincs az országban gyerek, akinek a szemébe csak a tűzijáték tudna csillogást varázsolni!
