Emlékszem, nyolcéves voltam, mikor egyszer elszöktem otthonról, hogy meglessem a barátnőmet a balett előadásán. A Hófehérkét adták elő, ő az egyik törpe volt, talán Kuka, de ebben már nem vagyok biztos! Csak néztem, ahogy a velem egykorú gyerekek kecsesen mozognak, olykor tündérként repülnek a színpadon! Akkor lettem szerelmes a balettbe, de – bár egyszer egy balettórára is sikerült belógnom és máig emlékszem arra, amit ott tanultam – sajnos a szerelem plátói maradt! Nem olyan életet diktált a sors, amibe belefért volna efféle “úri huncutság” és később sem tudtam lehetőséget teremteni rá, nemhogy színpadon vagy órán, de még a nézőtéren sem igazán.
Aztán egyszer arra lettem figyelmes, hogy szép lassan az utolsó gyerekem is kiröppenőben, és a keletkezett űrt minduntalan egy ismeretlen lény akarja betölteni: önmagam! A legkülönfélébb módon adta testem és lelkem az agyam tudtára, hogy ideje lenne megismerkedni, és egy kicsit együtt élni – vagy leginkább: végre élni! De legalábbis felfedezni, milyen az…
Ha jól emlékszem, lassan két éve már, hogy egy hirdetés minduntalan elém tolakodott: felnőtt balett! „Hülye vagy te, csak nem forogsz” – mondtam néhanap magamnak, ha épp bolondságon törtem a fejem. És lássuk be: 53 évesen a balett felé kacsintgatni azért nem az alapértelmezett helyzet… Tény, hogy a korosztályomban a többség már javában azon nyafog, hogy milyen öreg, csakhogy én ugye: most kezdek élni!!! Ha ők már öregek, az az ő bajuk – én azonban úgy döntöttem: belevágok!
Este hétkor kezdődött az első órám, hat után pár perccel már ott voltam! „Kicsit korán jöttél” – kaptam meg a recepción, és tény, hogy az óránként érkező vonattal így jön ki a lépés, de az az igazság, hogy annyira izgatottan vártam, hogy képtelen lettem volna a szomszédos plázában sétálgatni, inkább ott ültem az öltözőben – és magam szívtam a hely minden rezdülését… “Korán jöttem? Szerintem kereken 45 évet késtem!” – válaszoltam, és mosolyogtam, mert tényleg nincs olyan, hogy “késő”!
Talán bénácska voltam az órákon, nem tudom! Én ugyanis mindig annak érzem magam, mindegy, hogy festek, írok, vagy akár balettozom! De ez nem számít, mert mindegyiket annyira élvezem, amikor csinálom, hogy maga a történés és nem annak minősége a lényeg! És ez a balett esetében fokozottan érvényes volt, hiszen itt – ezen a szinten – nincs verseny, nincs elvárás. Pusztán attól, hogy csinálom automatikusan érvényesül a „ma jobb vagyok, mint tegnap” felemelő érzése!
Attól nem féltem, hogy esetleg kinevetnek, mert egyrészt mások véleménye már rég nem érdekel, másrészt mindenki próbálta beazonosítani, hogy egyáltalán melyik a jobb keze és a bal lába – így senki nem a másikkal foglalkozott. És jólesően nyugtáztam, hogy a ránézésre kecses, finom mozdulatok azért alaposan megdolgoztatják a korábban ismeretlen izmaimat is… Sőt, a második hónapban autóba ülve azt kezdtem érezni, hogy a tartásom ismét az egyenes felé törekszik! Ami nem csak képletesen fontos, de bizony a szervezetnek is…
Nyolc hétig tartott ez a szint. Nyolc hét, aminek minden szerdáját úgy vártam, mint kicsi gyermek a karácsonyi csengőszót: végre bemehetek! És minden alkalommal feltöltődve, boldogan jöttem ki az óráról, szerintem minden alkalommal fiatalabban, mint ahogy bementem! A végén kapott kis oklevelet pedig bekeretezem, hogy emlékeztessen minden nap erre az érzésre…
„És most hogyan tovább? Mik a terveid?” – kérdezte több ismerősöm gratulálás közben. Nos, tovább – ez biztos! Ameddig tehetem, szeretnék hetente megmártózni ebben az érzésben! Mi más lehetne ennél jobb terv, különösen, ha ráadásul ezáltal minden héten teszek valamit azért, hogy egészségesebb, harmonikusabb, fiatalabb legyek?!? Nem gondolom, hogy nagyratörő terveket kellene hozzátársítanom, ez nem erről szól! De – mert többször is elhangzott ez a kérdés – van egy gondolat, amit szeretnék megosztani mindenkivel, mert talán másoknak is hasznos lehet!
Valóban nagyon jó és hasznos, ha tudod, merre akarsz menni – de nem az számít, mi a célod, hanem hogy élj, és amíg teheted: élvezd az utazást! Bármit is csinálsz… A végállomás mindenkinek ugyanaz, de az utat szabadon választhatod – és amíg oda nem érkezel, addig nincs olyan, hogy késő!
