Angyalgyár: Őt sem látta senki!

Csepreg. Egy kisváros Kőszeg közelében. Jártam már arra… kastély, tó… van mindenféle szépség, és alig több mint háromezren élnek ott.

Nézem a város weboldalát: tájékoztatnak a hőségriadóról, lomtalanításról, népszámlálásról – mint bármelyik rendes város önkormányzata. Arról, ami ott mellékesen történt – nincs szó! Keresem, hogyan tálalták ezt a szégyenfoltot, azonban csak egy tiltott szeszesitalárusítást találok, és van ugyan egy rendőrségi közlemény, de abban kollégákat keresnek…

Kisvárosi lét… Mintha minden rendben volna!

Hát nekem piszkosul nincs rendben! Február óta ugyanis legalább eggyel kevesebben élnek ott (és csak remélem, hogy még néggyel csökkenni fog a városlakók száma!). Egy két és fél esztendős kicsi gyermek egész az angyalokig menekült onnan. Egyesek szerint ő „a sértett”. Bizonyára volt rendes neve is, csak hát védeni kell a jogokat…

Ez jó! Kell! Vigyázni kell a jogokra!

Csak nem tudom, hol voltak az emberek, amikor ennek a csepp gyermeknek az élethez való jogát kellett volna megvédeni? Azt miért nem védte senki? Miért nem tűnt fel – hároméves korig állandó oltási- és szűrési kötelezettségek mellett – a gyerekorvosnak? A védőnőnek? Nem látták, hogy bántalmazzák? Hogy gyűlölik? Hogy éheztetik? Hogy nem gondoskodnak róla? Nem hallották a szomszédok a sírást? Nem látták a meztelenséget? Nem érezték a cseréletlen pelenka szagát??? A rokonok, a barátok úgy gondolták, hogy mindez „belefér”, az „ő dolguk, nem kell beleszólni”???

Akkor MOST ugye: mindegyik megy a bíróság elé???

Az „eset” – amely során temérdek bántalmazás mellett egy kétesztendős gyermek végül belehalt az ellátatlanságba – még februárban történt, így már egyszer kiakadtam rajta… Most augusztus van. Idáig tartott, amíg hivatalosan is átminősítették az esetet szándékos bűncselekménnyé… Végre megállapították, hogy mindez nem a véletlen műve volt. Nem tudatlanság, nem sorozatos balszerencse… A rendszer tulajdonképp működik! Talán egy kicsit lassan, mert ezeket mind észre lehetett volna venni akkor, mikor még élt, mikor még segíteni lehetett volna! Mert mostanra ennek a gyermeknek már teljesen mindegy, mit írnak a róla szóló feljegyzésekbe – őt már semmi nem támasztja fel!

És most ez a rendszer, amely eddig mintha mi sem történt volna: hagyta, hogy meghaljon egy gyermek… ez a rendszer most gondoskodik majd a négy testvéréről, akik szerencsésen túlélték – legfeljebb a lelkükből halt meg egy darab! Testvérük halála végre kiszabadította őket a „szülők” karmaiból.

Vajon hány életet kell még feláldozni, hogy végre egyszer valaki kezébe vegye és változtasson a rendszeren? És hány életet lehetne megmenteni, ha végre az emberek LÁTNÁNAK is! Vajon hány ember menthette volna meg ezt a kisgyermeket, ha észreveszi a jeleket és hajlandó tenni valamit?

És hány élet tűnik még el a semmibe, mire a közöny és a butaság felfogja, hogy néha csak annyit kellene: VEDD ÉSZRE! És szólj annak, aki tudja mit tegyen… Amíg nem késő!