Huszonkét fickó

Huszonkét fickó rohangál a fűben, miközben néhányan körbeülik és bámulják őket… – igen: ez a foci! Két csapat, amelyet jellemzően különböző egyesületek mérettetnek meg egymással. Mondanám, hogy általában a jobbik győz, de a fűben náluk nem nyuszi ül, hanem labda, és az eredményességet aszerint mérik: kinek sikerül többször eljuttatni ezt a bőrgolyót a kapunak nevezett hálós léctákolmányba. A labda pedig kerek, ezért gurul, ráadásul nem ismeri az esélyeket, sem a korábbi eredményeket – így azért mégiscsak van valami véletlenszerű a végeredményt illetően.

Persze, nem kellene itt magyarázzam, hogy mi is az a foci, és mik a szabályai, hiszen ma, Magyarországon a focihoz, a gazdasághoz és a pedagógiához mindenki ért – ami látszik is mindhárom területen! Nekem ugyan kicsit más elképzelésem van erről a játékról, mint amit a lelátókon, illetve jobbára már csak a televízió képernyőjén mutatnak. Lehet, hogy csak az idő szépíti a dolgot, de mi – igen: mi, még a lányok is, bár közülünk csak a kiváltságosak – kicsit másképp rúgtuk a bőrt! Nem volt a legújabb fejlesztésű stoplisunk, még kapu se, legfeljebb a labda. Meg mi! De szerettük, és csináltuk! És szurkoltunk, amikor épp nem pályán voltunk! Utóbbi alatt értsd: a favorizált csapat nevét, és velük kapcsolatos rigmusokat harsogtunk, maximum hangerőben és poénban támadva az ellenfelet. Nem dobtunk széket, padot, nem vertük orrba őket és nem gyújtottuk fel őket, sőt: emberi mivoltukat sem kérdőjeleztük meg, és meccs után akár közös programunk is volt.

Nem járt mindenki mindenféle egyesületbe, csak a térre, vagy ahol épp talált annyi helyet, hogy lehessen focizni. Nem tanulták a technikát, de aki bénázott, azt nem vették be a csapatba. Azért nem zavarták el, vihetett vizet, szedhetett labdát, vigyázhatott a táskára vagy figyelhette az órát. Senkit nem zavart, ha lehorzsolta a térdét, vagy a salaktól mocskos lett az egész teste. És senkit nem cikiztek, ha a nadrágján egy nagy stoppolás jelezte: az ő mamája se győzi focizó csemetéjét nadrággal!

Oké, amatőrök voltunk! De a profik is közülünk kerültek ki, és ők se csináltak mást, csak kicsit tudatosabban. És a tehetségeseknek volt átjárás. Viszonylag kevesen voltak, akik azért nem mehettek sportolni, mert a szülők nem tudnak megvenni egy mezt, vagy cipőt – hiszen ezeket a csapat biztosította. Az Aranycsapathoz pályán már nem volt szerencsém, de azért az első szerelmem Váradi Béla volt, és volt Détárink, Nagy Antalunk, Disztlünk, hogy csak a jéghegy csúcsát emlegessem… de hosszan tudnám sorolni a neveket, akik akkoriban itthon izgalomban tartották a labdarúgás szerelmeseit. Vagy a női nemet…

Most viszont… Puskás bölcsessége – mely szerint „nagy pénz – nagy foci, kis pénz – kis foci!” – mára egy kis kiegészítésre szorul: marhanagy pénz – marhanagy semmi!

De ne legyünk szomorúak: attól, hogy a nagyvilágban ránézésre technikásabb és szemmel láthatóan jobban megfizetett focisták űzik az ipart – attól még náluk is már rég másról szól a dolog. Foci helyett marketinget, fogadási lehetőségeket és csalásokat, divatbemutatót és isteni színjátékot kapunk bőséggel. Igaz, ez azért kétségtelenül látványosabb, mint amit szeretett fiaink produkálnak. Bár… csalni és szurkolói botrányt csinál már mi is nemzetközi szinten tudunk. Talán egyszer majd technikában is felfejlődünk, és megint labdába rúghatunk. Mert azért az mégiscsak kellene a focihoz!