Halálságügyi rendszer

Sokszor írtam már arról, hogy értékeljük a pillanat varázsát… Hogy örüljünk a mának, az apróságnak tűnő kis csoda-morzsáknak – mert nem tudjuk, mit hoz a holnap!

Egy rossz döntés, egy rossz mozdulat, egy szerencsétlen véletlen elég ahhoz, hogy egyáltalán ne legyen holnap! És innen nézve még a rossz is jobb, mert azt mindig követi valami, van remény a jóra. A halált – ebben a létben – csak a porladás…

A gyász mindig azokról szól, akik itt maradnak. Az ő viszonyukat tükrözi élethez, halálhoz, az elhunythoz… Én – ha tehetem – a jót keresem ebben is. Nem, ez kicsit sem egyszerű, hiszen elveszíteni valakit sosem jó! De jó lehetett a közös út. Az emlékek. Vagy lehet abban tanulság, ahogy elment… Akár az, hogy vigyázz jobban, figyelj jobban, vedd észre – akár az, hogy értékeld az időt, amit még itt tölthetsz, és aminek értékét hajlamosak vagyunk alábecsülni!

Igen, tudom, kicsit csapongok a gondolatokkal… Talán az lehet az oka, hogy ezúttal nem találok semmit, csak indulatokat!

A negyvenes korosztály a társadalom számára talán a legértékesebb kor… Már vaskos tapasztalattal felvértezve, de még ereje teljében tervezi a jövőt!

Ezúttal is valami ilyesmi történt: egy új munkahely várt rá! Az alkalmassági vizsgán azonban nem jutott túl: magas volt a vérnyomása. Az aktuális hőkupola nemlétező árnyékában ez sokakkal megesett, de nem mindenkinél vették észre. Nála kiderült és kapott is időpontot kivizsgálásra. Augusztus közepén egy szeptember 11-i napra jegyezték elő!

Hogy miért akkora? Mert sürgős volt a helyzet… Így nem jövőre, nem karácsonykor, hanem már szeptember elejére tudtak rá időt szakítani, hogy kiderítsék, mi a baj.

Csakhogy az emberek néha olyan türelmetlenek… Ezt a pár hetet sem győzte kivárni és inkább meghalt!

Jó, mégiscsak lehet ebben is jót találni: szeptember 11-re valakinek felszabadult egy időpont! Ő talán kap esélyt még túlélni egy kicsit…