Van, amikor írok, mert eszembe jut valami… Van, amikor írok, mert talán elgondolkodtat valakit… És van, amikor írnom kell, mert másképp megfulladok! Ez utóbbi akkor a legrosszabb, amikor kiírnék valamit magamból – de egyszerűen: nincs rá szó!
Azt mondják, az ember onnan érzi a leginkább, hogy öregszik, hogy többet jár temetésre, mint esküvőre. De a rohadt életbe: Örs 29 éves volt! Márti 39. És Gitta is fiatal volt még ehhez… És ők csak az elmúlt napok távozói! És Ádám, Andris, meg a többiek… barátok, kollégák… Valaki odafent nagyon nem válogat, és cseppet sincs tekintettel arra, hogy még lenne itt feladat! Még lenne mit tenni, még lenne kit szeretni!
Akad, aki kap egy új esélyt! Lehetőséget, hogy majdnem ott folytassa, ahol abbahagyta. Csak majdnem, hiszen belül sok dolog megváltozik, átértékelődik.
Talán azt is megtanulod, hogy minden reggel, amikor ki tudod nyitni a szemed, amikor képes vagy felfogni, hogy egy új nap köszönt rád: kaptál egy új lehetőséget! Aztán vagy tudsz vele mit kezdeni, vagy nem!
Talán megtanulod, hogy a rossz napnak is lehet örülni, mert van esélyed rá, hogy a holnap jó legyen!
Mártinak erre már nincs lehetősége. Hiába a szerető család, hiába a szakma, a barátok, hiába a drága gyógyszer, ami szeretetből és összefogásból teremtődött: Mártinak menni kellett… Nem tölthette be még a negyvenet sem. Három gyermeket hagyott itt, és egy hatalmas űrt, sok-sok kérdőjellel.
Ő élne…
Te még élsz…
Élj!