Ércnél maradandóbb

Van egy festegetős „kihívásom”: minden napra kapok egy szót és én esténként szorgosan megfestem. A mai feladat: József Attila. Testhezálló: kicsi korom óta nagy rajongója vagyok! Vele nőttem fel, számtalanszor mutatott iránytűt számomra, gyakorlatilag az egyetlen állandó pont az életemben!

Eszembe jutott egy gondolatot róla, amit megosztanék veletek.

Élete során nem sokra tartották. Akadtak ugyan támogatói, és olyanok is, akik már akkor felismerték nagyságát, de ez kevés volt ahhoz, hogy a megérdemelt elismertségét megkapja. Még a mai világban is csak a szobrát tudták arrébb rakni, jelentőségét nem! Mert ami igazán jó, az maradandó, mindegy, milyen kort élünk.

Rengeteg verset írt, többségével találkoztam már, néhányat kívülről fújok, néhány meghatározta az életemet. Mégis, ha kapásból kellene: tíz címet álmomból felkeltve is tudnék írni, de a húszhoz már kávé után is erősen gondolkodnom kéne! Pedig egy termékeny életről beszélünk, még ha tragikusan rövidre is sikeredett.

A több száz versből csak néhány van, amely megkapja méltó helyét. És ő még viszonylag jó helyzetben van, a többi költőnagyságról még ennyit is nehezen elevenítenek fel az emberek. Kettő-három, esetleg négy művet ismernek a legtöbb művész munkásságából. Sokaknak csak egyetlen egyet.

Ez csak az irodalom, de ha levetítem a zenére: ugyanez a helyzet. Akkor is, ha Mozartot emlegetem, akkor is, ha a Pokolgépet! A festés ma újra reneszánszát éli, mégis a legnagyobbaktól is aligha tud még a magasan képzett átlag is háromnál több képet mondani, pedig többségében egy életen át alkották a képeiket!

És a művészet bármely szegmensében is alkotnak: néha a jelenükben nem is gondolták volna, hogy pont azokat viszi majd magával emlékezetében az idő folyama és más műveik legfeljebb az elszánt kutatók számára bírnak majd jelentőséggel.

Mindenek a tetejében csak egy dologgal hathatunk mi magunk a dologra: ha megfogadjuk József Attilának néhány sorát, amelyet kisiskolásként — bár akkor még annyira nem ért(h)ettem — minden füzetünk első oldalára gyöngybetűkkel kellett felvéssünk… (Igaz, a hetvenes években ebből csak a kiemelt sorokat kellett tudni, de ahogy mondani szoktam: az egy másik történet!)

“Ne légy szeles.

Bár a munkádon más keres –

dolgozni csak pontosan, szépen,

ahogy a csillag megy az égen,

úgy érdemes.”