Képtelen történet

Mondhatnám, hogy véletlenül lettem arcfestő – de nem hiszek a véletlenekben. Az bizonyos, hogy életem legklasszabb „munkája” lett belőle, amíg nem vitte el a covid…

Az első „maradj otthon” mozgalom során néhány kollégával egy kihívásba kezdtünk, hogy ne jöjjünk ki a gyakorlatból és ne legyen olyan fájó a hiány és a magány: minden napra volt egy szó, amit megfestettünk, pusztán a festés öröméért, gyerekek hiányában többnyire magunkra. Nagyon élveztem, és bár korábban – hiszen azt is csak pár hónapja kezdtem – a festés gyermekek arcát jelentette számomra, azonban néhány feladat ezekből az önfestésekből arra sarkalt: próbáljam ki a vásznat, és a testfestéket váltsam akrilra. Egy új világ nyílt meg előttem – de tetszett!

Csakhogy a karantén első itthon töltött hónapja után új munkám lett, amely napi 10-12 órára szólított el otthonról, így ritkán jutottam ecsethez. Hiányzott, szinte úgy, mint az étel. A pandémia nem csitult, rendezvényekre is hiába vártam…

Aztán decemberben néhány kollégával újra kihívásba kezdtünk. A munkám nem lett kevesebb, nemegyszer volt, hogy éjfélkor értem haza, de akkor is nekiálltam az aznapi feladatnak. December első napjától minden áldott este, ha esett, ha fújt, ha beteg voltam, ha ünnep volt: az aznapi feladat akkor is elkészült!

Az arcfestő csapat lassan kidőlt, a végére már csak hárman csináltuk, hatvan nap után vége lett. Csakhogy addigra a részemmé vált, el sem tudtam képzelni, hogy este ne roskadjak be a kuckómba, és az ecsetekkel ne varázsoljam el a külvilágot, miközben a lábamon elkészül egy-egy kép…

„Ha csak ezen múlik…” – mondta egy barátom, és elkezdte ő küldeni nekem a feladatokat, amelyek innentől kezdve ráadásul „testreszabottan” nekem érkeztek! Egy csodálatos kaland lett belőle, azt hiszem, életem egyik legjobb kalandja. Újabb tíz héten át folytatódott tehát az esti program. December 1 és április 10 között minden nem maradt el egyetlen nap sem.

Hogy miért lett vége, az hosszú történet, talán majd egyszer szavakká válnak. Ma volt az első este, hogy elmaradt, és úgy érzem magam, mint egy drogos, aki nem kapta meg adagját, és vergődve követeli teste és lelke a tiltott szert. És bár képtelenségnek tűnik még ez a KÉPtelenség, de mégis: vége! A festékek és ecsetek immár a garázs mélyén pihenik ki a tavalyi évet és főként az elmúlt 131 napot.

Egyszer minden kaland véget ér… Mégis: mennyivel jobb, mint az, amelyik el sem kezdődik?