Lámpányi boldogság

Láttam, ahogy közeledett felém a kereszteződésben. A kis pohár a kezében félreérthetetlenül jelezte, hogy valamit jó lenne, ha végre dobnának bele… Elmosolyodtam: túl vagyok a tankoláson, a bevásárláson, szerintem ezúttal nem kizárt, hogy nála van több pénz!

– Sajnos most nem tudok segíteni… – mosolyogtam rá eltitkolva a helyzet komikumát, de azért őszinte sajnálattal.

A mosolyt mosollyal viszonozta, szemmel láthatóan hálás volt, hogy ha pénzt ezúttal nem is kap, de legalább valaki észrevette őt. Valaki még látni vélte benne az embert… Boldogan szorongatta tovább egyik kezében a műanyag poharat, a másikban a Fedél nélkül újságot, két-három könyv társaságában.

Hirtelen eszembe jutott: pénzt ugyan most nem tudok adni neki, de mindkét könyvemből van nálam – hátha nem sértem meg vele! Meglepetésemre nemhogy sértődés nem volt, de boldogan vette át: végre megint lesz mit olvasnia! És külön örült, amikor megtudta, hogy mindkét könyvet én írtam…

Szerette volna viszonozni a gesztust, így a következő lámpaváltásig vicceket kezdett mesélni! Csak sorolta, sorolta őket, hogy minél több poén elhangozhasson abban a kis időben, amelyre a sors összerendelte utunkat. Nem hiába fáradozott: tényleg jót nevettem a végére!

Egyikünknek sem lett több pénze, könnyebb élete… Üres zsebeinkből időt, figyelmet, és pici emberséget varázsoltunk egymásnak, majd mindketten mosolyogva folytattuk kátyúkkal teli utunkat…