Megszületünk. Tisztán, ártatlanul, és az egyetlen, ami elsőként meghatároz: emberként! Persze, egy kórházi szülőszobán ez magától értetődő – talán ezért feledkezünk meg róla… Embernek születünk, s csak eztán derül ki: fiú vagy lány érkezett-e a világra – férfivé vagy nővé serdül majd egyszer? Aztán – többnyire – hazavisznek szüleink, legyen ez a haza bárhol… hogy…
Végig aggódtam, ahányszor útnak indult valamelyik gyerekem… Pedig mindig jó kezekbe adtam őket – mégis rezzentem minden váratlan telefoncsörgésre! Nem tudom, és nem is akarom elképzelni, mit érezhetnek most azok a szülök, akik hiába várják haza gyermeküket, vagy akár azok, akik túlélték ezt a tragédiát… Belegondolni sem merek, hogyan és mikor fogják feldolgozni, hogy ők…
Képek. Hallgatom a dalt a számítógépen (ettől máris egybeforr a látvány és a hall-vány) – kedves emlékeket idéz. Nem tudom megítélni, mennyire jó dal, mert kissé elfogult vagyok: barátaimnak tudhatom készítőit, ráadásul fotósként is érint a “téma” – naná, hogy nekem kedvenceim egyike!
Azt a nagyon megtisztelő feladatot kaptam, hogy szervezzek egy megemlékezést a tiszteletére… Boldogan mondtam rá igent, mert – nem tudtam, mit vállalok, és mert – nem sok embert tudok a politikai életből szeretni és tisztelni, de Göncz Árpádot maximálisan! És azt gondolom, hogy ezzel sokan vagyunk így, ezért különösen nemes ez a feladat, a maga szomorúsága…
Így igaz – nem vagyok Charlie! És nem is tudnék azonosulni vele, mert bár a humor minden megnyilvánulásának nagy kedvelője vagyok – a szatírát, karikatúrát egyenesen imádom –, de már-már szélsőségesen kerülöm a szélsőségeket! Nekem ráadásul nem kell Párizsig repülni, itthon is bőven van olyan média, amelyet egyszerűen: nem olvasok! Mert sérti az értékrendemet, hogy…
Párizs. Romantika, szerelem, sanzonok… Eiffel-torony, Notre Dame, vagy egy séta a Szajna partján… Esetleg a szabadságharcok… Nagyjából ezek jutottak eszébe mindenkinek a város nevét hallva – eddig. Pontosabban 2015 január 7-ig, mert azóta Párizs a lövöldözéseknek, a túszdrámáknak, a gyásznak lett a szinonimája! Érthetetlen, és felfoghatatlan átváltozás, amely úgy kezdődött, hogy egyszer csak valakik berontottak…
Ezt vallja magáról Czunyiné dr. Bertalan Judit a 168 óra egyik vele készült riportjában. „A tanár a nyolcvanas években is tudta csepegtetni az értékrendjét. Épp ma idézte nekem valaki az akkori politikaigazdaság-tankönyvet, amelyben ez szerepelt: anyát megölni semmilyen körülmények között sem szabad, kivéve, ha a munkásosztály árulója lesz.” – olvasható a lapban. Ha esetleg valaki…
Nehéz úgy jó fesztivált csinálni, hogy az ember sírni szeretne, de közben jó hangulatot kell csináljon! Nehéz úgy fesztivált csinálni, hogy az, aki megálmodta, létrehozta, megszervezte most egy felhőn ülve szemléli, hogy teszi-e mindenki a dolgát…Igazán elégedett lehetett: a sok könnyes szem és a néma ölelések mellett a közönség avatatlanabbik része – akik nem tudták, milyen…
Szavakat még mindig nem találok – hát képekkel búcsúzom… „Na jól van, csináljuk” – szoktad mondani, és mi csináljuk is tovább, de nélküled már nem ugyanaz! Más útra indultál… Vezessen a fény!
Hatalmas szempár mosolyog felém – jó helyre jöttem! Ahogy közeledek felé, próbálom végiggondolni, mit is kérdezhetnék tőle… Nem könnyű feladat, hiszen nem szeretném a bulvár szintjére vinni a beszélgetést, nem akarok szenzációt a tragédiájából! De szeretném, ha a világ megismerné, mennyire más kultúrák, értékrendek léteznek a nekünk megszokottakon kívül… – Ülj csak le! – invitál…