Megint nem leszek túl népszerű, de sajnálom: ha erre törekednék, akkor jó pénzért(? Na jó: pénzért!) valamelyik bulvárba csöpögtetném a virtuális tentámat… Így viszont (még) szabadon alkothatok véleményt, és én igyekszem becsben tartani ezeket a kis szabadságmorzsákat. Nem leszek népszerű, mert az igazság sosem az! Ha a képébe tolják az embernek, akkor kifejezetten irritáló tud…
Hallgatom az MTI legfrissebb híreit az autóban… „Maradnak a kíméletlen mínuszok” – mondják a végén, minek hallatára azonnal végigfut a hátamon a hideg! Gyorsan megnyugtatom magam: az autóban 24 fok van, így kellemes körülmények közepette száguldozhatok melegebb égtájakra… Közben azért lopva rápillantok a műszerfalra: 3 fok, pluszban! Nekem kutyahideg, és maga a fagyhalál a kintlét,…
Ha az emberbe beleköt egy hajléktalan – sajnos megesik az ilyen –, sokféle módon kezelhető a helyzet. Az intelligens többség igyekszik diplomatikusan leszerelni. Ha azonban nem sikerül és az illető benyom egyet, akkor teljesen normális, ha vérmérsékletünknek megfelelően rendőrt hívunk, vagy akár fizikailag is megvédjük magunkat, vérmesebbek esetleg összecsomagolják az illetőt és feladják postára… Csakhogy…
Az úgy kezdődött, hogy egy kétajtós szekrény rámförmedt: – Hova megy?!?Majd egy másik közölte, hogy oda most nem lehet bemenni… – bár az az „oda” történetesen a munkahelyem volt! Épp végigfutott az összes lehetséges magyarázat (terroreseménytől a sima rablásig kb. minden) erre az elképesztő helyzetre, mire végre felbukkant egy ismerősnek tűnő arc és egy papirt…
Csak kapkodom a fejemet és már nem értek semmit sem… Van valaki, aki eddig a nemzet hőse volt, és kiderült róla valami… És hirtelen ettől felborult a világ, megbojdult a tér-idő kontinium?!?Ötven éve elkövetett valaki valamit, amiért elkapták, és a törvény ítéletett mondott felette. Letöltötte büntetését, és bár a bűnét ez nem tehette meg nem…
Kacagó gyerekhangra kaptam fel a fejem… Hat-hét éves gyerekek szaladgáltak és bohóckodtak két-három esztendős társaiknak, néha egyet-egyet ralizva a kisebbek babakocsijával. Bevallom: felüdülés volt ez a zaj, afféle zene füleimnek a nagyváros hangzavarában… Nézem a boldogan szaladgáló gyerekeket, akik – úgy tűnik – a világ minden tájékán egyformák! Ők ugyanis egy „Tranzit” felirattal ellátott helyen…
Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzátegyek – aki akarja, érti… Aki meg nem – annak úgy is hiába mondanám!
…és tombolnak körülötte az indulatok! Én pedig csak kapkodom a fejemet… Tavaly már volt egy C+ Fesztivál, ahol mi is jelen voltunk – igaz, utolsó pillanatban estünk be, gázsiról szó sem volt. Csak zsűritagságra készültünk… de nekünk épp lemondtak egy bulit, nekik lett egy lyuk, szívesen mentünk, mert zenélni akartunk!
Így igaz – nem vagyok Charlie! És nem is tudnék azonosulni vele, mert bár a humor minden megnyilvánulásának nagy kedvelője vagyok – a szatírát, karikatúrát egyenesen imádom –, de már-már szélsőségesen kerülöm a szélsőségeket! Nekem ráadásul nem kell Párizsig repülni, itthon is bőven van olyan média, amelyet egyszerűen: nem olvasok! Mert sérti az értékrendemet, hogy…
Párizs. Romantika, szerelem, sanzonok… Eiffel-torony, Notre Dame, vagy egy séta a Szajna partján… Esetleg a szabadságharcok… Nagyjából ezek jutottak eszébe mindenkinek a város nevét hallva – eddig. Pontosabban 2015 január 7-ig, mert azóta Párizs a lövöldözéseknek, a túszdrámáknak, a gyásznak lett a szinonimája! Érthetetlen, és felfoghatatlan átváltozás, amely úgy kezdődött, hogy egyszer csak valakik berontottak…