Veszélyes kiállítás az ilyen a magamfajtáknak… Az ember besétál és csak kapkodja a fejét: mindenhonnan ömlik rá a szembesítés a valósággal! Amit néhányan tudunk, néhányan talán itt eszmélnek rá – és biztos van, akinek ezek után sem esik le! Tényleg ilyen világot élünk? És tényleg nem tehetünk ellene semmit? Ezernyi érzés, gondolat, kérdés kavargott bennem, miközben nézegettem a képeket…
Mindjárt egy kis kép a kiállítás elején – sokan talán el is mennek mellette. Számomra mégis az egyik legfelkavaróbb volt, bár cseppet sem egyszerű itt kiválasztani erre a posztra a legmegfelelőbbet…
Csak néztem a képen (is), hogy milyen boldogan vesznek részt az emberek abban az illuzórikus körforgásban, amely számukra elő van írva! Nem zavarja őket, hogy alattuk szétrohad, elpusztul a világ, képletesen és ténylegesen egyaránt. Hogy csak annyi rálátásuk van a dolgokra, amennyit a menetirány és a láncaik engednek. Hogy minden lépésüket figyelik, feljegyzik, ellenőrzik, hogy a szabadság már valóban csak annyit jelent: szabadon tehetik, amit még szabad. Mondjuk lenyomni a munkahelyen a kijelölt órát, acsarkodva a felettesre, majd felvenni minél több pénzt, az isteni megnyilvánulás eme csodáját, amiből megszerezhetik a következő tételt a bevásárlólistán… Mindegy, mi van rajta – kenyér vagy jacht – a lényeg, hogy higgy benne: nem szállhatsz ki, mert meghalsz. Hát élvezd, amid van… Hogy is mondta Margaret Atwood a Szolgálólány meséiben? “Jó érzés, ha könnyen elérhető, kis céljai vannak az embernek”. Nos, igen…
Azért kicsit belegondolva: vigyáznak arra, hogy ne is legyen változás! Játszhatunk ugyan valami fennkölt hatalmi harc félét, de mindegy, hogy melyik oldalon állsz, valójában ugyanaz motivál: kiállni a vélt igazadért (és egyben megtorolni, aki mást mond). Persze, csak olyan eszközökkel, amelyekkel még hagynak, és amivel úgysem mész semmire…
A lehetőség pusztán a döntés, hogy a lázadók vagy a védők csapatában játszol, de valójában csak az számít: mire vagy képes a szereposztó díványon. Lefekszel-e, kéjjel töltöd-e meg a feletted álló életét… – ha igen: maradhatsz és talán jut egy morzsányi a hatalom süteményéből, persze, csak az íze kedvéért… Ha nem tetszik a dívány, akkor törődj bele: senki nem fogja hallani a hangodat, lehet bármilyen magvas gondolatod.
Semmi baj: természetesen az a bizonyos “15 perc hírnév” azért jár mindenkinek. Az mindegy, mit produkálsz, hogy van-e tehetséged, ambíciód, mert csak az számít: miként ítélnek meg a hatalmasok, mennyit engednek, hogy látszódjon belőled és azt hogyan tálalják… Ha tehetséges vagy, az ártalmas nekik: veszélyt jelenthetsz számukra! Kivéve, ha nekik dolgozol… A közönség pedig zabálni fog, feltéve, hogy erre engedélyt kap. Nyugalom, nem kell hozzá valódi teljesítmény, elegendő, ha jóváhagynak! És máris te leszel a legismertebb, a legnépszerűbb, az etalon, a menő: pontosan 15 percre. Másnak is kell a hely…
Jó, hát kit érdekel a média vagy a hírnév?!? Hiszen mi csak tisztességesen fel akarjuk nevelni a gyerekeinket. Igaz? Építjük, amit éppen építeni kell: szocializmust vagy világbékét, mikor mi a trendibb… Mi csak dolgozni akarunk, adózni, hogy a gyerekeinknek könnyebb, szebb és jobb élete legyen, ugye?
Nos, pont ők vannak célkeresztben… mert mindezek lebegtetésével vehetnek téged rá bármire, miközben vigyáznak, hogy ne lásd: pont a vezetés veszi el mindazt, amiért te harcolnál, amit éppen megteremtenél.
Ha jó polgár vagy: hajtasz, hogy fogyaszthass – mert akkor majd “meg lesz mindenük”. Ha lázadó vagy, akkor talán kivívsz magadnak egy kis időt, amit velük tölthetsz – és persze egy csomó ellenséget, de minimum a társadalom rosszallását.
Hogy az irány egy szakadék felé vezet, hogy a jövőt már a szüleink felélték, hogy az unokáinkban már igény sem lesz a megkérdőjelezésre, nemhogy lehetőség a változtatásra – az nem számít!
Másnak lenni, másként gondolkodni, kilógni a sorból – legalább megpróbálni kiszállni a körhintából – nem egészséges. Nem számít, hogy ez a másság a te döntésed vagy készen kaptad, nincs jelentősége. Innentől kezdve ez bélyeg! Persze, azt talán eldöntheted, hogy dugdosod a bélyeged a fiókod mélyén, vagy inkább kérkedve hirdeted. Szabadulni nem tudsz tőle…
Érthető, közismert generációs hagyományokat nem lehet félvállról venni: én ilyen vagyok, mindenki ilyen, a nagyanyám is ilyen volt, te ne akarj más lenni! Kivéve, ha lázadsz, de akkor mutogasd, hogy mennyire más vagy: dugd mindenkinek az orra alá, hergelj… A te döntésed, és ez oly kevés helyzetben fordul elő.
Mint ez a kép… Mondhatod, hogy “a rendőr is csak ember” vagy azt, hogy “buzi zsaruk!”!
Van, aki nem tehet róla, hogy “más”, mint amire a “társadalom által jóváhagyott” címke felhelyezhető. És van, akinek a saját döntése, vagy legalábbis ő ebben a hitben él. Lázadó. Mármint: azt hiszi, hogy az. Igaz, csak addig lázadhat, amíg hagyják, mert szükség van rájuk is. Ilyenek a jogvédők és a zöldek közül sokan. Kellenek, hiszen sokakban fel sem merülne, hogy védeni kéne azt, amiről azt hisszük, még megvan, akár szabadság, akár maga a Föld. És ők meg is teszik. A zöldek, akik egyetlen fáért akár életük kockáztatásával is küzdenek, mégis erdők ezreit pusztítják ki naponta. Vagy képeket rongálnak a múzeumban, aminek helyrehozatalához nem kevés mérgező vegyszer kell majd… Megvédik a személyiségi jogainkat, ami persze, azért nem mindenkinek és nem mindenhol jár, de erről nem beszélünk! Ahogy azokról sem, akiknek a joghoz sincs joguk már: vétlen áldozatokról, olyankor, amikor védeni kellene őket és nem beszélni róluk…
Mert szavak néha vannak, meg egyesületek, csoportok… Jogvédők garmada “küzd egy jobb világért”, és ezzel nincs is baj, hiszen a körhintából mindig ugyanaz a panoráma – így sokan el sem tudják képzelni, hogy másként is lehet (vagy éppen: másként kénytelenek) élni…
Mégis: amikor épp bántanak egy gyereket, egy védtelent, egy “mást” – akkor valahogy mindenki süket és vak lesz hirtelen. “Jaj, nem láttam”. “Nem is gondoltam volna”, “hiszen olyan rendes ember volt”. Hány fejfára lehetne ezeket kiírni? És hány olyan ember homlokán lehetne bélyeg, aki ugyan még lélegzik, még ver a szíve, de ennyiben ki is merül, amit sokan úgy hívnak: élet – csak mert ő láthatatlan…
De nem: a valóságot nem divat ábrázolni. Illetve: kizárólag azt, ami már jóvá lett hagyva… És másra nem is vagyunk kíváncsiak!
Tehát csakis olyan dolgokat mutatunk meg, amit a társadalom befogad, vagy legalábbis: amiről a nagytöbbség azt gondolja – mert azt akarják, hogy ezt gondolják róla – hogy ez elfogadott dolog!
Nem kívánok gondolataimba napi politikát keverni, de ez a kép óhatatlan megjelenít előttem egy másikat: a hívő lelket, aki a vasárnapi misén elfoglaltsága miatt talán nem mindig vehet részt, de azért úton-útfélen buzgón hirdeti az egyház, a hit, a tízparancsolat fontosságát, már amikor épp nem egy orgiáról menekül pandémia idején az ereszen keresztül…
Hiába minden: a valóság egy szubjektív dolog akkor is, ha éppen tények támasztják alá.
Mária sem akart rosszat gyermekének, akár tudta leendő mi vár fiára, akár nem. Az anyákkal amúgy is vigyázni kell, mert ki ne tudná, hogy a legszelídebb ártatlan lélek is milyen vérengző amazonná tud változni, ha szemefényét, méhének gyümölcsét veszély fenyegeti!
Mármint akkor, ha tisztában van vele, hogy veszély van! Ha nem, akkor a legjobb szándékkal dugja le a torkán a mérget az édes anyatej helyett vagy mellett.
Apropó: anyatej… Szoptatni a világ legtermészetesebb dolga, és valóban felháborító, hogy sokfelé a “társadalmi szokások” ezt meggátolják. Majdnem annyira bosszantó, mint azok, akik ezzel szemben lázadva úton-útfélen kidobják a mellüket, játéknak, lázadásnak, ki minek gondolja… Nehéz így lovon maradni, valahogy mindig átesünk a túloldalra – elhiszem! És amíg ezen lovagolunk, addig sem foglalkozunk a többi jószándékú méreggel: a nevelési divathóbortokkal, a táplálási anomáliákkal, és még hosszan sorolhatnám, hányféle kő vezet a pokol felé. Mindközött a legszebb, az “én gyerekem, majd én tudom” feliratú, bár a birtokviszonyt nehezen ismerik el. Összemosódik a különbség a sok megvásárolt dolog rendelkezési joga felett… A gyereket ráadásul “én hoztam létre, tehát az enyém – és kész”! Majd kézenfogjuk, hogy bevezessük az omladozó oktatás rendszerébe, ahol aktív vagy passzív segítségünkkel megfelelő téglát faragnak majd belőle, önállóan gondolkodó, önállóan létező egyének helyet… Ilyen az élet!
És aki képes volt megszületni, az előbb vagy utóbb meg fog halni! Ez a törvény, és ezt nem a majmok hozták (erről majd később), így nincs hozzá kiskapu! Ez a kép akkor is különleges számomra, ha kicsit már megkésett. Én már megtanultam, hogy nincs plusz perc, mindenkire rámosolyog a kaszás. Mindegy, hogy mennyi időt töltött közöttünk, mennyire érdemelte ki a találkozást, mit halmozott fel életében – az út végén ott vigyorog rá a Halál.
Engem visszadobott. Többször is. Hogy feladatom van, vagy még neki sem kellettem? Örök dilemmám, de talán majd egyszer kiderül… Egyelőre ma még én nevetek rá, mert a Halál ellen az egyetlen ellenszer, hogy ÉLEK! Még. Vagy inkább: végre! De – ahogy mondani szoktam – ez már egy másik történet… Maradjon meg belőle a lényeg: nem tudod, nem tudhatod, hogy a következő órád mit hoz! Élj úgy, hogy azt életnek nevezhesd, bármikor is szakad meg a fonál…
Még nagyon sok kép lenne, amiről beszélnék, de attól tartok, már így is messze túl léptem azt a 8 másodpercet, amire ma figyelni képesek az emberek. Azért egy képről majd még írok külön – és van egy utolsó, ami mellett nem mehetek el szó nélkül…
Nézd meg ezt a képet jól! És ne feledd: mindegy, hogy a főnököt, a Legfelsőbb Hatalmat Istennek vagy Sorsnak, Háttérhatalomnak vagy Arctalannak hívod… Mindegy, hogy a képviselőd, avagy az “elveid” képviselői a törvényhozás házában a jobb vagy a bal oldalon foglalnak helyet… Mind ugyanazt teszi, ugyanazt szolgálja, ugyanaz a program fut végig rajtuk! Aki esetleg másképp próbálkozna, azt bedarálják! Majmok, akik utánozzák a mellettük ülőt azzal a szent meggyőződéssel, hogy ők már feljebb lehetnének – miközben a mindennapi banánjuk biztonságából néznek le ránk… Érdemes ezekért a majmokért életeket áldozni? Rájuk lehet bízni, mit tegyünk? Érdemes miattuk családtagot, barátot eldobni? És főként: tényleg elhiszed, hogy ők döntik el, te hogyan élj?
Vedd csak kezedbe az irányítást, mert meglehet, valóban létezik egy felettes hatalom, bármelyik is az a fentebb soroltak közül, de nem ezek a majmok döntenek rólad! Te akarj élni! Te akard felhasználni jól, a kapott időt, amelyből bármennyi is jut, a történelem folyamában pusztán ezredmásodpernyi cseppekké válnak…
Vagy legalább jusson eszedbe: a vidámparkban általában nem csak egy körhinta van! Ha végignézve a képeken most úgy érzed, hogy kicsit beleszédülsz azok mondanivlaójába: ne pusztán egy másik autóba ülj át! Keress magadnak jobb játékot!
Alkottál megint!
Tetszik!