Üsd a buzit, megérdemli! – futok bele már sokadjára az elmúlt napokban. Most éppen ők vannak terítéken, mert mindig kell egy ellenségnek lennie. Minden napra, minden órára! Mert akkor lehet őket okolni a rossz életünkért, a boldogtalanságért, minden vélt vagy valós sérelemért… Nem kell magunkba nézni, hogy mit tehetnénk másképp: elég gyűlölni! És a keletkezett feszültséget mindjárt le is lehet rajtuk vezetni: akár ütheted is őket! Értük nem kár… Véletlenül se jusson eszedbe, hogy ők is emberek, hogy valakinek a gyereke, és talán valakinek a kedvese, esetleg szülője…
Csak üsd. Megérdemli! Megmondták… Vagy legalább bíztathatsz erre, hogy ne szennyezd be a kezed! Most épp a „buzikat”. Meg a migránsokat. Előtte a cigányokat lehetett, néha a zsidókat. Vagy az újpest/fradi szurkolókat, kinek melyiket tetszik. Valaki szerencsére mindig akad, és ha a kezünk (még) nem is jár olyan gyorsan, utálni – és ennek hangot is adni – már nagyon tudunk! Már olyan tökélyre fejlesztettük (vagy fejlesztették bennünk), hogy nem is kell hozzá csoport, az is elegendő hozzá, ha valaki elmegy egy hétvégére a Balatonra. Vagy egy étterembe vacsorázik. Már nem kell „más” legyen, elég, ha úgy tűnik, jobb napja van, mint nekünk. Mondjuk azért, mert egy pillanatra nem gyűlölködik, hanem megpróbálja élni/élvezni az életet… Már rég mindegy az ok, a lényeg, hogy utáljunk!
Persze, én nem. Meg te sem – mert a jelenlévők mindig kivételek! Szemtől szembe amúgy sem játszik a dolog, ott mindenki a világbékéért küzd! De amíg minden energiánkat arra fordítjuk, hogy utáljunk, addig lemaradunk az élet szépségéről, értelméről, az önálló döntéseinkről – és persze arról is, hogy gondolkodjunk, hiszen az aktuális okokat mindig jól alátámasztva, készen kapjuk, oly mértékben, hogy másra már nem is marad energiánk. Akik mindezt szítják, azok közben arra sem méltatnak, hogy röhögjenek rajtunk, amiért bedőlünk egy ilyen ostoba trükknek. Ők élvezik a hatalmat, a vele járó jólétet, és biztosítják mindennapi gyűlöletünket.
Már csak az a kérdés: mikor lesz a mi bőrünk a céltábla közepén? Vagy a gyerekeinké… Mindegy, ne gondolkodj – csak üss! Ki szóval, ki ököllel… Megérdemli…
Így majd mi is megérdemeljük!