Igazán stílusos úgy kezdeni egy ilyen szülinapot, hogy az ember Pestről Óbudán keresztül hajt át Budára – de bevallom, egy órával korábban még egészen más terveim voltak. És az is igaz, hogy hazafelé a városon keresztül már korántsem volt ennyire ünnepélyes a hangulatom, mivel egy teljes óra alatt jutottam át az Erzsébet hídtól a Keleti pályaudvarig… De még a legnagyobb dugóban ülve sem felejtem el megcsodálni, milyen szép ez a város! És ehhez még születésnap sem kell…
Igen, néha elképesztően idegesítő, néha kifejezetten rendetlen, de minden pillanatában imádnivaló: pont, mint egy kamasz gyerek! Ez az én Budapestem: a százötven éves kamasz… Nem tudok elszakadni tőle. És nem tudok lassan már egyetlen részén sem úgy végigmenni, hogy ne tóduljanak rám az emlékek és a legendák tömkelegei…
Gondolhatnánk, hogy csak egyszerűen felettem jártak el az évek, és igy gyülemlett fel a sok emlék. De az az igazság, hogy egészen ifjúként is órákat tudtam eltölteni azzal, hogy a várost csodáljam. Könnyű dolgom volt, hiszen a Kálvin tér közelében cseperedtem fel, pár percre a Nemzeti Múzeumtól, a Vásárcsarnoktól, a Szabadsághítól, a Dunától, az Iparművészeti múzeum impozáns épületétől és még hosszan sorolhatnám… Megadatott, hogy rácsodálkozzam az épületek színes varázsára, amikor felújították a Rákóczi utat, és a sötét és mocskos szürkeségből napról napra bújtak elő a színpompás házak és rajtuk a legkülönfélébb díszek. Talán akkor lett szokásom, hogy vizslatom az épületeket…
Az épületeket, amelyek néha ugyan megváltoznak – és nem mindig jó irányba. Ha valami épül, fejlődik, az általában jó dolog – de sajnos ezek emberi és (mostanában főként) politikai döntések, így sokszor ejtenek vérző sebeket a lüktető keringésen… (…hogy csak a budai rakpart lenyűgöző panorámáját megtörő MOL-tornyot említsem!) Az ember már csak ilyen, és bár sok dologban fejlődött az elmúlt százötven évben – azt hiszem, nem épp előnyére változott! Csakhogy az emberi tényező egy másik történet…
Most csak ünnepeljünk, mert van mit: másfél évszázada, hogy megszületett valami, ami jó! Egy város, amely három részt foglal magába, és amely világszínvonalú, ha infrastruktúrájában talán nem annyira, de látványában mindenképp! Egy igazi kis gyöngyszem Európa fővárosainak láncán…
Szeretem ezt a várost, amelynek simogató ölelését immár több mint fél évszázada élvezem – vagyis élete egyharmadának részese lehettem. Még megfordultam a Budai Ifjúsági Parkban, még tudom, hogy a Metró nem csak egy jármű, amely sorra nyitotta útvonalait, hanem egy klub is… Még jártam szilveszterkor trombitálni a Körútra, vagy vasárnapi sétára a Rákóczi út kirakatjait nézve. Még voltam a Bástya moziban éjszakai vetítésen vagy a Vöröscsillagban premier előadáson.
A Múzeumkert gesztenyefái éppúgy mesélnek nekem, mint az Egressy út végén a fejem felett összeérő fák… A Szent László tér templomának szépsége az odakötődő emlékek nélkül is legalább annyira fontos számomra, mint a Mátyástemplom. Igen, a külváros poros leple alatt is látom a szépségét, ahogy a pattanások mögött is mindig látjuk egy ifjú arcának varázsát…
Itt nőttem fel, az enyémnek érzem, de pont, mint egy kamasz gyereknél: tudom, hogy nem a bírtokom, hogy csupán megtisztelő feladatom része lenni az életének… Szeretem, akkor is, ha néha az agyamra megy!
Ő az én Budapestem…