Ez az egyik legszebb közhely (és mint általában a közhelyek: ez is igaz), de csak addig gondolod annak, amíg nem éled meg személyesen lényegét. Akkor egy kicsit új értelmet nyer…
Ma a szó klasszikus értelmében voltam úton: túrára indultam. Igaz, azt sem tudtam, hogy pontosan hova, de szerencsére egy olyan rutinos túravezető baráttal, akire tudtam, hogy rábízhatom magam. Így nem kellett a részletekkel foglalkoznom – de még az iránnyal sem.
Mentem, mentem, és – néha a telefonom kamerájával elcsenve egy-egy pillanatot – csak arra kellett koncentrálni, hogy „ott legyek”! Mindegy volt, hogy hova megyünk, hogy mennyi van még hátra (jó, az emelkedőknél kicsit megtört ennek a varázsa, de hát: húsz év kihagyás után tértem vissza a túrázáshoz), csak pakoltam a lábaim és ittam magamba minden látványt, minden rezdülést, minden érzést, ami körbe vesz, vagy ami épp elszabadult bennem.
Egy ilyen elszabadult gondolat volt az az összegzés, hogy „csak az irány és a következő lépés” – csupán erre kell koncentrálni! Mindig. Túra közben is, de a “nagybetűs életben” is. Nem számít, meddig jutottunk, hányszor állunk meg. Csak az elénk táruló pillanat, és annak megtapasztalása fontos. Még az is mellékes tény, hogy megadatik-e, hogy eljussunk a célhoz, hiszen néha rajtunk kívülálló okok írják felül terveinket: az számít, hogy mi megtettünk-e mindent, hogy haladjunk felé!
A jövő bizonytalan és kiszámíthatatlan. De ott lenni a MOST-ban – nem csupán leírhatatlanul jó érzés, de ez adja a lényegét az egésznek!
Persze, az sem mindegy, hogy mit cipelünk a hátizsákban. Lehet, hogy készen kaptuk a batyunkat, de lehet, hogy mi próbáltunk gondosnak vélt lista alapján bepakolni. Csakhogy – pont azért, mert a jövő nincs kőbe vésve – hiába igyekszünk felkészültnek lenni: mindig van utólag feleslegesnek bizonyult dolog és olyan is, ami jó lenne, ha benne lenne, de nincs.
Mint a múltunkban: vannak kedves emlékek, amiket jó előbányászni, mert visszarepít egy pillanathoz, amit újra átélhetsz a fejedben. De van egy csomó emlék, amit felesleges cipelni, mert – mint kő a hátizsákban – csak terhet jelent, csak nehezíti az utadat.
Elsőre azt gondolhatnánk: jó ötlet kidobálni minden felesleges súlyt, minden követ, ami csak teher… De én például saját magamnak raktam ezúttal egy szép követ a tarisznyámba: miután legyőztem önmagam, és jutalmul részesülhettem a természet tökéletességének csodájába (és egy hegytetőn főzött kotyogós kávéjéban is!), fogtam egy kavicsot és magammal hoztam! Ha ránézek, ha megfogom, felidézhetem magamban azt az érzést, azt a pillanatot, amit ott és akkor átélhettem! Az ilyen követ megéri cipelni…
A lényeg, hogy te döntsd el, mit cipelsz, és merre tartasz vele! De soha ne feledd el kiélvezni az út minden pillanatát – mert az a tiéd!
És ha nehézségek adódnak az úton: ebbe az érzésbe, ebbe a kőbe bármikor bele lehet kapaszkodni… Különösen akkor, ha nem egy hegyitúrán vagy, hanem a nagybetűs életben nézed az irányt és teszed a következő lépést…
Mert mindig van hova lépni és nincs rossz lépés, csak rossz irány!
