Ha azt mondom: színház, akkor a taps és a siker az első két fogalom, ami többségünknek eszünkbe jut – ha hozzáteszem, hogy Új Színház, akkor a halál és döbbenet! Valami átok ülhet azon a színházon…
Nincs ez így jól! Én szórakozni, kikapcsolódni szeretek színházba járni! Nem érdekel ideológia, sem a művelődés, ha a társulat vagy a színész meg tud fogni valamivel, akkor megyek! Akár jobb-, akár baloldali a direktor, a szerző vagy épp a főszereplő. (Van, akinek szórakozási igényét kielégíti a kereskedelmi televíziók valóságshow és tehetségkutató dömpingje, az enyémet nem! De a „művelődni járok színházba”- dumától épp úgy kiráz a hideg, mintha kötelező lenne néznem ezeket a műsorokat!)
Az a tény, hogy egy színház mostantól új ideológiát tűz zászlajára tehát önmagában nem érdekel… Ha nem felel meg az én kritériumomnak, akkor egyszerűen: nem megyek oda! Ha pedig szenzációs produkciót nyújtanak kedvenc szerzőmtől, akkor fütyülök rá, hogy egyébként mi az ideológiája!
Természetesen van véleményem a kialakult helyzetről, de a vélemény olyan – már bocsánat, ez egy idézet, de találó – mint a segg: mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra!
Ami mégis zavar: az az eljárás! Mert ha ezt meg lehet tenni itt és most, akkor ez azt jelenti, hogy ez az eljárás jelenleg elfogadható! És ha itt elfogadható, akkor máshol is, és holnap már az én bőrömre mehet… És ez nagyon aggaszt! Hogy mi is a bajom vele?
Adva van egy színház. Hogy számomra kedves-e vagy sem, az most mellékes: teszi a dolgát, és válság ide vagy oda: szép házzal működik, jó a társulat, színvonalas előadásokat láthat a nagyérdemű. A vezetőjét lehet szeretni vagy utálni: a kulturális életben vitathatatlan érdemei vannak (hogy csak a kapolcsi Művészetek Völgyét említsem)! De senkit nem az örökkévalóságnak neveznek ki, tehát azzal nincs is semmi probléma, hogy időnként újra és újra (lehetőleg nem hasraütés-szerűen, hanem mondjuk a szerződés lejárta felé közeledve) pályázatot írnak ki az intézmény vezetésére. Ez azt feltételezi, hogy mindig a lehető legjobb ember vezeti (jó: elvileg!).
Tehát a főváros elérkezettnek látta az időt a pályázathoz, amire érkezett is kettő darab (! – hát úgy tűnik: nem valami zsíros lehetőség…) pályázat. Egy a korábbi vezetőtől, aki már megmutatta, hogy ő mit tud, és – egy másik. Utóbbi benyújtója színész, tehát talán tudja, miről szól a színház, bár azt gondolom, ahogy a jó sportolóból sem lesz feltétlenül jó edző, mert ahhoz más tehetség kell, egy jó színész, aki lehet, hogy istenien alakítja Bruce Willis hangját, vagy épp piszok jó a Stílusgyakorlatokban, az nem feltétlenül van tisztába a költségvetések, szerződések, marketing- és protokollfeladatok sokaságával, mert az egy teljesen más világ.
Erre jó a pályáztatás, így majd a pályázat kiírója a feltételek teljesülésével és a szakmai szempontok alapján (ugye?) elbírálja a dolgot. Ez így helyes!
Csakhogy ez a két pályázat köszönőviszonyban sincs egymással, egyszerűen nem összevethető! A jelenlegi igazgató pályázatát nem láttam, csak eddigi munkássága alapján ítélhetem meg tartalmát, amiről úgy hírlik: 200 oldalnyi anyag, tervekkel, szándéknyilatkozatokkal fűszerezve. A másik pályázó – azaz Dörner György – anyagát azonban volt szerencsém látni, és utóéletét hallani illetve olvasni. Azok a nevek, amelyek a (borítóval és sok féloldalnyi lyukkal együtt is csak) 19 oldalnyi összecsapott tákolmányban fel lettek sorolva, mint együttműködő partnerek, nos: ők sorra jelezték, hogy nem is történt megkeresés, és eszük ágában sincs együttműködni Dörnerrel! (Ehhez képest a pályázat a tervezhetőséget és alkalmazkodást, mint legfontosabb stratégiai elemet jelöli meg!) A pályázat tehát nem csak mennyiségében és küllemében, hanem tartalmára nézve is megbukott. A szakmai bizottság így egyértelműen a korábbi vezető, Márta István pályázatát fogadta el – és ha itt vége is lehetne a történetnek, akkor mindenki nyugodtan hajthatná álomra a fejét.
De a lényeg csak itt kezdődik! A szakmai grémium javaslatát félretéve a főpolgármester Dörner Györgyöt nevezte ki az Új Színház élére. (Hogy ez Márta István felé hogyan lett tálalva, na az is megérne egy történetet, de ezt most hagyjuk!) Tarlós István ehhez érdemi magyarázattal nem szolgált, az érdeklődőknek pedig kijelentette: nem kíván erről tovább (?) vitatkozni. Innentől kezdve elszabadultak az indulatok: a szélsőjobb és a náci kifejezések csak úgy röpködtek a médiában. Valószínűleg jogosan, és bár nagyon távol áll tőlem ez a világnézet, alapvetően azt gondolom, hogy ha nekem jogom van a saját nézetemhez, akkor más is élhet ezzel a jogával, akár tetszik nekem, akár nem. Olyan fogalom, hogy „náci színház” pedig nincs, bár – ahogy egy művészünk már említette – sajnos közönség akad rá. De ez az ő dolguk, a véleményekről pedig már kifejtettem nézeteimet!
Ez az egész történet azt jelenti, hogy ma, itt és most, ebben az országban semmit nem számítanak a szakmai szempontok! Semmit nem számít, hogy valaki képes-e ellátni egy feladatot, vagy sem! Csak az számít, hogy a politika mit diktál! A színházakban (mert ugye: nem az Új Színház az egyetlen, amiről a politika döntött, hogy csak a József Attila Színházat említsem hirtelen), az iskolákban, a médiában… az életünk legmeghatározóbb területein a politika lett a legfőbb irányító szerv, és az egyetlen szempont úgy tűnik, a párthűség, a politikai érdek! Nekem pedig deja vum van! És ez az, ami aggaszt, ami megerősíti bennem barátaim szándékát, akik azt mondják: el innen, amíg lehet!
Nekem nem lehet, és nem is szeretnék. Nem jelentem ki, hogy februártól legfeljebb nem teszem be a lábam az Új Színházba, legfeljebb annyit mondok, hogy erre még annyi esély sincs, mint Dörner pályázatának a szakma előtt! A színháznak talán nem lesz nagy veszteség a hiányom – nekem jobban fog hiányozni a jelenlegi. A veszteség bennem van. Elvesztettem a reményemet és csak a félelem maradt! Mert mindezt tényleg meg lehet itt csinálni – és holnap talán az én bőröm lesz a tét!