Isteni úton sétálgatva

Jártam már náluk más előadáson, így nagyon vártam a Recirquel csapatának Walk My World című előadását! Egyedülálló élmény – ezzel hirdették a műsort! És én tényleg ott álltam, egyedül… Pedig négyen indultunk, a család négy hölgytagja: én a vén, és a három következő generáció!

Az első negyedóra furcsa volt! Igaz, a rám köszönő díszletek is lehangoltak kicsit, egy olyan korba repítve, amihez futólag még volt szerencsém. És amelyben „…nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg”! Egy szellem, amely ma is itt kísért… Hogyan szakadjak így ki a hétköznapok fogságából? Talán nem csoda, ha negatív érzések fűszerezték a nosztalgia mámorát! Ráadásul nem tudtam, mire számítsak, nem tudtam, mit csináljak, és igen, bevallom: kicsit aggódtam! Talán rossz ötlet volt? Elveszettnek éreztem magam… Utólag visszagondolva mosolygok ezen, de mégis vegyesek az érzéseim. Mert igen, kellett ez a lelki mélyrepülés ahhoz, hogy képes legyek átkapcsolni, és hogy el tudjak indulni az ösztöneim alapján. Az Isteni úton – ahogy az a készítők által tervezve volt. Némán és láthatatlanul része lehessek valaminek, ami aztán – amint végre a tudatos énem elcsitult – valóban isteni csodává és útmutatássá változott! És bizony, sokért nem adtam volna, ha a végén visszakaphatom azt a kezdetben elvesztegetett időt! De ne szaladjunk előre…

Tehát némaságra ítélve és egy maszk mögé bújva léptem be az istenek világba, hogy felfedezzem a saját utam! Érdekes tapasztalat volt, hogy a hatalmas tér és a sok ember ellenére valahogy mindig tudtam, hol vannak a többiek… Éreztem őket! Jó érzés volt hagyni őket a maguk útján járni, mégis részese lenni… Igen, odakint is ezt próbálom!

Aztán sorra bukkantak fel szereplők, akiket a bevezető szerint követve részesülhettünk volna dolgokban – csakhogy minduntalan eltűntek a szemem elől! Talán lidércek voltak? Vagy talán csak így kaptam figyelmeztetést: nem ez az én utam!

Aztán egyszer csak ott volt előttem… belebotlottam, keresni sem kellett! És utána a másik is! Sodródtam? Vagy így kellett lennie? Nos, erre még mindjárt visszatérek! De előtte megpróbálom leírni a leírhatatlant…

Volt táncművészet. Volt történet, még ha nem is mindig értettem, vagy épp: nem azt értettem, amit üzenni akarnak, de ettől csak jobban az enyém lett. Volt temérdek megnyilvánulás, „produkció” – ha úgy tetszik, de az olyan nem ide illő kifejezés. Pedig volt cirkuszi akrobatika is… És számtalan határfeszegetése az emberi teljesítőképességnek – naná, hiszen istenek játszottak velünk, nekünk, előttünk! Úgy könnyű! Látványok, érzelmek, feszültség… Földön, levegőben, lépcsőn… Küzdelmek, győzelmek, varázslatok… És benne lenni, egészen! Mint az életben: ne a kispadról nézd, légy része! És figyelj… Mindenre. Mindenre is!

Számtalan hasonló üzenet érkezett hozzám, miközben tátott szájjal bámultam a különböző előadásokat, és közben örömmel éreztem továbbra is szeretteim jelenlétét! Valahogy mindig összesodort minket az utunk…

…legalábbis sokáig ezt éreztem, de aztán hirtelen mindenki eltűnt! A hatalmas térben megszűnt az idő, nem is volt óra, nem tudtam mennyi ideje lehettünk bent. Azt sem tudtam, hogy élik meg a többiek ezt a különleges előadást… Csak azt láttam, hogy az imént még büszkén tudatosult bennem, mennyire érzem őket, most meg már tudatosan keresve sem találom egyiküket sem! Megijedtem: talán kimentek volna? Az utolsó közösen nézett előadást követően egy fura alak csábítóan integetett egy ajtó irányába, amely elvileg a kiindulási pontot jelentő helységbe vezetett, de valahogy nem éreztem késztetéset elhagyni a helyet. Talán ez volt a jelzés, hogy vége? Lehet, hogy ők kimentek? Sehol senki… Hát jó, megnézem kint – gondoltam és elindultam az ajtó felé.

Voltam már „odaát”, és voltak fura emlékeim, de én nem találkoztam a sokak által emlegetett hívogató fénnyel. Most mégis ismerősnek tűnt, amikor az ajtón keresztül egy végtelennek tűnő folyosó köszönt rám. Egyszerre volt kicsit ijesztő és nagyon megnyugtató – igen, erre az érzésre határozottan emlékszem! És hirtelen nem is az ajtó érdekelt a végén, hanem csak menni, haladni valami felé, belenyugodva, elfogadva, hogy mindegy mi vár rám, az az én sorsom! Aminek itt az ideje, az úgyis megtörténik, éppen akkor, ha meg nincs még, akkor akár csodák is történhetnek! És mikor majdnem odaértem az ajtóhoz, balra egy alig látható folyosó bukkant elő a semmiből. Úgy éreztem, mindegy, ki vagy mi van az ajtó mögött, mert nekem most inkább erre kell mennem…

Egy kis terembe jutottam, számtalan monitor társaságában – a média talán a poklot akarta megidézni, de az sem zavart már – egy újabb ajtó várt rám. Épp elgondolkodtam, hogy ha eddig eljutottam, most már akkor sem adhatom fel, ha ez tényleg a pokol, amikor hirtelen kirontott két Isten, dulakodva, és bezárták az orrom előtt az ajtót, majd eltűntek! Akkor is be kell lépnem! – suttogta az ösztönöm és nem is hiába!

A zárt ajtók két újabb istent rejtettek, akik egy-egy óriáskarika kíséretében olyan emberfeletti látványban részesítettek, amire talán a látványorgazmus a legkifejezőbb szó! Igen, nem volt mentes az előadás némi erotikus színezettől, amennyiben ide soroljuk az összetartozást, az együtt-lélegzést, az eggyé válást.
Lenyűgöző, csodálatos, és még biztosan tudnék néhány közhelyes kifejezést, de egyik sem adná vissza azt, amit ott láttam!

Visszatérve – mert ezek után eszem ágába sem volt elhagyni a helyet – fura módon azonnal megtaláltam mindenkit, ezzel is aláhúzva: ez az iménti kaland az én utam volt! Csak az enyém! És azt üzente, még nem jött el az én időm, még várnak rám csodák!

Ha semmi másért: már ezért az egy gondolatért jó volt elmenni erre a különleges rendezvényre, aminek azonban mindez csak egy kis porszeme volt, az én utamról. Remélem, mindenki megtalálja a saját útját és a saját porszemét… és azt is remélem, hogy lesz még alkalmam visszatérni, bepótolni azt, amiből kimaradtam – vagy inkább: hogy új utakat fedezzek fel! Az én utamat…

Utóirat: A finálé impozáns volt, és pirosra tapsoltam a tenyerem. Nem tudok róla többet mondani: el kell menni, át kell élni… Egy biztos: Isten útjai kifürkészhetetlenek – de végül mindig valamilyen csoda felé terelnek!

Talán nem csak az előadáson…

A képek – egy kivételével – a Recirquel tulajdonában vannak!