Gondolkodtam, megosszam-e a nyilvánossággal ezt a történetet – de hát: ez az én blogom, az én történetem, és ez annyira én vagyok, hogy simán itt a helye!
Azt még “kisgida koromban” megtanultam, hogy az arcfestő felszerelés egyik fontos kelléke az ülőpárna. Valahol az festék-ecset és az ecsettál között helyezkedik el a rangsorban, hiszen vizet bármiben lehet keríteni. Akkoriban még csak 2-3 órás rendezvényeim voltak, de sokszor jól jött! Aztán belendültem, és már az sem okozott problémát, ha bő 12 órán keresztül úgy ültem egyhelyben úgy, hogy arra nem volt időm, hogy a mellettem lévő üdítőmet legalább kibontsam! Tudom: hülye – de az egy másik történet! A lényeg, hogy maga a munka nem okozott problémát, ugyanúgy élveztem minden percét! Sőt, kifejezetten szeretem az ilyen hosszú munkákat, mert akkor egész napra kikapcsolhatom az agyamat és letehettem a világ összes gondját – és még pénz is járt érte, zseniális kombinációja az életnek!
Aztán jött a pandémia, és elvette tőlem ezt a lehetőséget, de ebbe most szintén nem mennék bele – elég az, hogy közel másfél év alatt annyi rendezvényem volt, mint szezonban egyetlen nap alatt… Kicsit ki is estem, szerencsére a mindennapi kihívásoknak köszönhetően a festésből nem, csak a rendezvényből. De most végre újra buli vaaaaan!
Volt is pár meghívás, volt óvodai lehetetlen kihívás (3 óra alatt 76 gyerek!), volt egy-két órás rendezvény, volt jótékonysági délután… Imádtam! És igyekeztem annak örülni, ami van… És végre jött megint egy egésznapos szívmelengetés: bő 10 óra – amely simogatta a lelkem és az egómat egyaránt! (Utóbbiról csak annyit, hogy nem jellemző rám, de ki ne szeretné, ha folyamatosan dícsérik?!?) Volt benne kisujjgyakorlatos pillangó-unikornis, volt igazi kihívás… mindenkinek csillogott a szeme, élén az enyémmel!
Aztán jött az este, és a kellemes zsibbadás után úgy gondoltam, hogy remek átmozgatás egy kis vacsoráztatás… És tényleg jól esett, még azért sem reklamáltam, hogy a címek 80%-a a negyedik emeletre küldött, gyalog. (Miközben izomlázam volt egy előzőnapi rohanva megtett 3-4 km miatt!) Csak a kocsi volt ezúttal kicsit kényelmetlen: valamiért mindig ráültem a biztonsági övre, ami kemény volt és kellemetlen. Azt hittem, talán ráfolyt valami, vagy csak a nap miatt más pozíciót vett fel – ki tudhatja… “majd holnap megnézem” – és repültem tovább!
Nos, egyik sem! Ellenben már hazaérkezve, a kedvenc, szuperkényelmes (festő)fotelembe kucorogva ismét érzékeltem, hogy valamire ráültem, vagy mi a fene… Aztán kiderült: a fél 10-kor elfoglalt, és 18:30-kor először elhagyott sörpad mély nyomot hagyott bennem akkor is, ha ez eddig nem tűnt fel: egy teniszlabda átmérőnyi duzzanaton egy százforintos nagyságú nyílt seb lett a hozománya annak, hogy megfeledkeztem róla: a párna – amit korábban a kocsiban tartottam, hogy ez ne fordulhasson elő – bizony még mindig kötelező tartozéka az arcfestő szettnek!
Hozzáteszem: az esti kihívásos festés alatt azért ez cseppet sem zavart – csupán lefekvéskor érzékeltem, hogy Kuczik (ez én volnék, jánykori néven), te nagggyonhülyevagy!
Amiért még arra hajlottam, hogy megosszam veletek, az két dolog: egyrészt nem árt odafigyelni a részletekre! A másik: a seb nem kicsi, és kifejezetten kellemetlen helyen van. Fáj. De érdekes módon: munka közben a létét sem érzékeltem… Mert szeretem, amit csinálok! Ha neked munka közben minden bajod van – lehet, ideje megtalálnod azt, amibe te is bele tudsz így feledkezni!
„Válassz olyan szakmát, amit szeretsz, és akkor soha az életben nem kell dolgoznod.”
Confucius (551–479 Kr.e.)