Világtalan világ

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Azt hiszem, ez mára már közhelynek számító bölcsesség kedvenc Kishercegemből. És vélhetően sovány vigasz azoknak, akik a szemmel látás képességétől megfosztva élik életüket! A szemük világának elvesztése kapcsán valóban világtalanok lennének? Más lenne az ő világuk, mint a miénk, látóké?

A kérdés nem bennem fogalmazódott meg: egy barátom vetette fel, aki történetesen vak. Most ismertem meg, nem tudom az okát, az előzményét, de azt igen, hogy rá garantáltan nem lehet azt mondani, hogy világtalan lenne! Bizonyára vannak dolgok, amihez igénybe kell vegye mások szemét, de hogy teljes életet él, tele energiával, tele életerővel, az biztos! Vannak álmai, és van akarata, hogy sorra megvalósítsa őket! Tanul, dolgozik, sportol, szeret, segít… Vagyis pont olyan világban él, amilyenre én is törekszem! Csak benne több hozzá a szufla…

Világtalanok előnyben?

Amikor találkoztam a kérdésével – világtalanok-e a vakok, avagy más világban élnek-e? – első reakcióként abban a pillanatban ezernyi borzalom jelent meg szemem előtt. A Híradó képei, az emberi gonoszság, pusztítás képei… katasztrófák, merényletek, éhező gyerekek, az értelmetlen rombolás képei… és egy pillanatra azt éreztem: milyen jó nekik, hogy ezeket nem kell napjában többször lássák! Igaz, a lényeget belőle azok sem feltétlenül látják, akiknek működik a szeme!

Aztán persze elszégyelltem magam: pont én gondolom ezt? Aki képes hosszan bámulni egy felhőt vagy egy naplementét? Aki megáll az út mentén, amikor ezerszínű virágokban pompázik? Én, aki munkám során csillogó szemű gyerekek mosolyából táplálkozom? Aki ugyanehhez a munkához a szivárvány minden színében tündöklő palettát használok?

Sokszor különcnek tartanak, mert nem állok be a sorba, de megállok, hogy megcsodáljam a természet egy-egy megnyilvánulását, vagy akár megállok bohóckodni egy szembejövő kisgyerekkel. Azt mondják, nincs semmi értelme! „Szép-szép, de nem adnak érte semmit!” – morogják sokan, miközben nekem ezek a pillanatok ízesítik az életemet. Van szemük, elvileg látnak is vele – mégis elmennek az élet szépségei, csodái mellett! A pénz világában élnek… mindent csak forintokban látnak! Ez nagyon nem az én világom… Akkor tényleg több világ létezik?

És ezek az engem éltető dolgok tényleg ennyire nem fontosak? Vagy csak annyira természetes a jelenlétük, hogy már a többségnek fel sem tűnnek? Mert nekik üzenem: elég volt egy betegség, amely miatt sok éjszakán át a telefonom képernyője volt a társam, és a rövidlátásomat teljesen tönkretette. De egy baleset, egy szerencsétlen pillanat is elegendő ahhoz, hogy az élet szépségeire már csak emlékeid, esetleg mások elbeszélései világítsanak rá… Addig értékeld a lehetőséged, amíg megadatik!

Más lenne a világa egy vaknak?

Van ez a világ, ami körülvesz minket! Az összes csodájával és borzalmával… De nem egyformának látjuk, mert nem mindegy, mire helyezzük a fókuszt! Talán tudás, intelligencia vagy a minket körülvevő lehetőségek tárháza határozza meg, én mégis azt gondolom: elsősorban a saját döntésünk! Mi döntjük el, hogy mit tartunk fontosnak… De ugyanarról a világról beszélünk, ugyanabban a világban élünk.

És sokan vannak, akik önként zárják magukat a sötétségbe, pedig megtehetnék, hogy kinyitják a szemüket és a fény felé fordulnak. És sok olyan embert is van szerencsém ismerni, akiknek a szeme ugyan nem működik, de kinyitják a szívüket és akkor is a fény felé fordulnak! Nem, azt hiszem, szó sincs másik világról… Más értékrendek akadnak, és mindenki a sajátjában tartja számon az életét, a saját döntése alapján!

Mégis más

Igen, az a kapu a lélek tükre felé – sajnos sokaknak zárva marad! Ettől mások számára furák lesznek, csodabogarak, akiket segíteni kell (és ami kell, az mindig ellenérzést is hoz magával), akiket még a törvénykezés is „fogyatékosként” kezel, és a „látók” zavarodottan keresik a szavakat: ki önzetlen segítő szándékkal vértezve, ki kínosan ügyelve, nehogy sértőt mondjon!

Ők maguk sem egyformán élik meg a dolgot, amely érthető: mindenkinek más a története, a személyisége, csak a végeredmény közös bennük: nem látnak! De ha túl tudnak lépni ezen, akkor egy csomó lehetőség nyílik meg számukra! Nem csak a hallásuk lesz sokkal kifinomultabb, nem csak a többi érzékszervük lesz nyitottabb, nem csak a tapintásukkal fedezhetnek fel maguk körül dolgokat, de megnyílik az érintés világa is!

Az érintésé, amely kicsi korában még oly természetes az ember számára: a síró babát ölbe kapva nyugtatjuk, a beütött könyököt megsimogatjuk, és még sorolhatnám: az érintés során átveszed a másik rezgését, képes vagy ráhangolódni. Ebben a nagyon rohanó, egyre embertelenebb világban sokan elmennek mellette… pedig az emberi kapcsolatoknak ez az alapja! Egy kézfogás, egy ölelés, egy simogatás… hogy ne csak lásd, de érezd is a másikat! És ehhez nem kötelező vaknak lenni…

Sokan vagyunk, sokféle emberek, sokféle világképpel, értékrenddel – de így alkotjuk a világot. Azt az egyet, ami adatik, és amiből nekünk kell kihozni a lehető legjobbat! És nem baj, ha másnak – vagy épp: másképp – látjuk ugyanazt, amíg ezt tiszteletben tudjuk tartani. De lehetőséget kapunk akár tanulni is belőle… mert a világ mindenki számára nyitott, aki be akar lépni rajta – akár lát, akár nem!

És esetleg: hálásak is lehetünk azért, ami van, ami működik, ami adott!

Vagy csak azért, mert élünk, és részesei lehetünk ennek a csodának!