…miről álmodik a lány? – daloltam zsenge ifjú koromban. Nos, attól tartok, talán már nem jelenthetem ki, hogy kifejezetten a lánykoromat élném, de azt tudom, hogy én mostanában miről álmodom… Például arról, hogy élek! És hogy az élet tele van kihívásokkal, amelyek nem feltétlenül csak negatívak lehetnek, és én helytállok. Hogy a lehetetlen csak az akaratom függvénye…
Most például – hosszú idő óta az első szabadnapomon – túrázni indultam, ezúttal a Holdvilág-árok várt rám. Pontosabban reggel még nem tudtam, mi lesz az úticél, mert imádom azt az érzést, amely meglepetéssel és bizalommal van fűszerezve, és csak meg kell mártóznom benne – így most sem szakítottam a hagyománnyal: nem én terveztem a célt, csak kiélveztem minden percét! Mert az út erre való… A szó minden értelmében.
Nagyon szeretek túrázni! Akkor is, ha csak egy séta az erdőben, de akkor kifejezetten, ha egyben kihívásokat is tartogat! A lényeg minden esetben az, hogy egy rövid pillanatra nem csupán elméletben, hanem teljes valóságában, érezhetően része lehetek a természet tökéletességének, feltöltődve általa, erőt merítve belőle! És – bár ez önmagában is csodás ajándék – mindig kapok valami pluszt! Gondolatokat, érzéseket, ötleteket… Ez most sem volt másként!
Van, amikor csak magamba szívva a sok apró csodát: kiürül elmém többi része, és egyszer csak beugrik egy-egy megoldás olyan problémákra, amelyeken régóta görcsölök. Van, hogy csak simán helyreállítja bennem az egyensúlyt. Vagy csak egyszerűen: jól érzem magamat! Megélem a pillanatot – mert jó!
Ez utóbbira mostanában nagyobb hangsúlyt teszek talán… Tekintettel arra, hogy garantáltan a B-oldal forog és nem tudni, hányadik számnál tart – talán itt volt már az ideje! Igyekszem a múltból csak a tapasztalatot magammal hozni, a jövőbe csak ritkán belegondolni – és lehetőleg itt, a jelenben élni! A jelen bajait megoldva, a jelen szépségeiben gyönyörködve… Nem állítom, hogy mindig sikerül, de tudatosan törekszem rá!
Ezen a túrán – mindamellett, hogy rendkívül kalandos és élvezetes volt, és nem utolsó sorban: kaptam némi inspirációt több könyvem befejezésére – a lecke sem maradt el! Épp arról beszélgettünk, hogy mi az, ami ideköt, ehhez az országhoz. Hála az online világnak – leginkább az emlékeim! Ami komoly dilemmát jelent számomra, hisz’ rajtuk kívül nem sok dolgot tudok felmutatni… (Mondom: dolgot – mert persze, egy szuper családot azért mindenképp!) De az emlékeim idekötnek – akkor is, ha ezek zöme nem épp a legszebb emlék… “Miért nem szerzel új emlékeket?” – kaptam a kérdést, amire gyorsan megállapítottam, hogy nincs már annyi időm, hogy újabb félévszázadot begyűjtsek… És míg ezen merengtem, megszegtem a legfontosabb szabályomat: a múlton keseregve sajnáltam magam egy ismeretlen jövő miatt – aminek (jó: és az ebből adódó némi figyelmetlenségnek) köszönhetően a következő lépésnél akkorát sikerült repülnöm, hogy a körülöttem táncoló pillangók ijedten röppentek szét a váratlan konkurenciától. Szerencsére nem lett komoly baj, de ezúttal a bal kezem van sínben (a jobbat most ügyesen védtem – aminek a jobb térdem látta kárát). De mindez a túra élvezetéből egy morzsányit sem vett el – és most, ha ránézek a kezemen lévő kötésre, akkor szinte belekiabál az arcomba: lennél szíves itt és most élni végre?
Csak így, egyszerűen: Carpe Diem! – mert azt hiszem, valójában erről álmodik minden lány!
