Arcfestőként egész évben sorra varázsolom elő a pillangókat, unikornisokat, pókembereket és a megannyi varázslatos lényt a gyerekek (és a gyereklelkűek) arcából. Ez számomra az egyik legnagyobb élvezett, különösen akkor, amikor belenézve a tükörbe, megpillantják magukat az érintettek. Leírhatatlan érzés! De van ennek a „munkának” két csúcspontja, ami még ezt is hatványozni tudja! Az egyik a…
…miről álmodik a lány? – daloltam zsenge ifjú koromban. Nos, attól tartok, talán már nem jelenthetem ki, hogy kifejezetten a lánykoromat élném, de azt tudom, hogy én mostanában miről álmodom… Például arról, hogy élek! És hogy az élet tele van kihívásokkal, amelyek nem feltétlenül csak negatívak lehetnek, és én helytállok. Hogy a lehetetlen csak az…
Reggel a kertben egy frissen kinyílt írisz-bokor várt rám… És persze: az orgona ága! A barackfa virágáról lemaradtam, de délután főztem egy jó csirkepaprikást, nokedlivel! Van olyan illata, hogy elnyomja a kertben az orgonáét, amellyel már a kakaós csiga is megküzdött, amit előtte sütöttem! És egy nagy adag padlizsánkrém is pihen már a hűtőben, hogy…
Azt mondják: jó vagyok! Legalábbis: mint arcfestő, mindenhol ezt hallom vissza… Az biztos, hogy sok céggel dolgozom együtt és általában szívesen dolgoznak velem. Mi több: a szülők – már amelyik még képes rá – elégedetten fizetnek a munkámért, mert szerintük is jó, amit csinálok. Pont ezért szívesen megyek mindenféle jótékonysági rendezvényre, mert így munkámmal (is)…
Bazzmeg! – szaladt ki a számon sokadjára, némi bosszúságot követve. Alapvetően az igényes, szép beszédet szeretem, de azért nincs bajom a káromkodással sem, amíg az nem személyeskedés és nem kötőszó, hanem az, ami: indulatot kifejező, vagy inkább levezető megnyilvánulás. Hogy ez így helyes-e, arról lehet vitatkozni, de mindenképp természetes és jótékony: inkább ez jöjjön ki…
1990 novemberében – hála a minimálbér bevezetésének – lettem állástalan ápolónőből vállalkozó. Én voltam a „friss hús” az osztályon, ahol beosztást alig tudtunk csinálni, annyira kevesen voltunk – de ez egy másik történet… „Majd én teremtek magamnak munkát!” – gondoltam, és ez azóta is minden tevékenységem, minden napom alapja! Immár 33 éve igyekszem eligazodni az…
Még négyéves sem voltam, amikor a Rákóczi út egyik újságpavilonja jelentette számomra az otthon melegét. Mai fejemmel, anyaként visszanézve ettől azért néha elkerekedik kissé a szemem, mégsem panaszként jegyeztem ezt le, hiszen nem csupán gyerekkorom legboldogabb időszakát jelentette nekem, de olyan lehetőségeket is teremtett, amelyekről a legtöbb (hmmm! kis pisis) ovistárs nem is álmodhatott magának….
Néha az élet fontos üzenetei a legváratlanabb módon érkeznek meg hozzánk… Én például az imént jóízűen belapátoltam egy nagy adag mákostésztát és – rohanásban vagyok egy rendezvényre – nekiálltam gyorsan fogat mosni. Észrevettem, hogy az ujjamon is van valami, hát elkezdtem dörzsölni, de a máknak vélt valami meg sem moccant… …szerencsére, ugyanis nem mák volt,…
Kényelmes tempóban autózva csodálom az őszbe mártott táj pompázatos köntösét. Egyszer csak azt látom, hogy egy hirtelen támadt szellő ezernyi levelétől szabadítja meg az egyik faóriást, amelyek különleges körtáncot járva indulnak a föld felé… Legszívesebben megállnék, hogy kitárt karokkal fogadjam a mélybe hulló táncmenetet, mert évről évre elvarázsol a látvány, de időre kell mennem, így…
Húzós nap volt… Nap? Hét! Vagy inkább év… Az egyik barátom pár napja a frászt hozta rám (egy stroke szerzett neki soron kívüli beutalót az intenzívre, de szerencsére már jól van), ami pirossal aláhúzta életem naplójában azt, amit mindig is tudtam: igen, néha meg kell állni! Néha kell idő a töltődésre, a lazulásra… A fejemben…