Még négyéves sem voltam, amikor a Rákóczi út egyik újságpavilonja jelentette számomra az otthon melegét. Mai fejemmel, anyaként visszanézve ettől azért néha elkerekedik kissé a szemem, mégsem panaszként jegyeztem ezt le, hiszen nem csupán gyerekkorom legboldogabb időszakát jelentette nekem, de olyan lehetőségeket is teremtett, amelyekről a legtöbb (hmmm! kis pisis) ovistárs nem is álmodhatott magának….
Néha az élet fontos üzenetei a legváratlanabb módon érkeznek meg hozzánk… Én például az imént jóízűen belapátoltam egy nagy adag mákostésztát és – rohanásban vagyok egy rendezvényre – nekiálltam gyorsan fogat mosni. Észrevettem, hogy az ujjamon is van valami, hát elkezdtem dörzsölni, de a máknak vélt valami meg sem moccant… …szerencsére, ugyanis nem mák volt,…
Igen, ő parton volt mindig: akkor is, amikor játékos volt, és akkor is, amikor a partvonalon túlról irányította az eseményeket. Most egy nagy sztorizó előtt tisztelegve én is inkább csak mesélek… A családban – az egyszem fradista nagyapámon kívül – mindenki Vasas drukker volt, a legjavából. Kétéves koromban a keresztapám – mindannyiunk között ő volt…
Veszélyes kiállítás az ilyen a magamfajtáknak… Az ember besétál és csak kapkodja a fejét: mindenhonnan ömlik rá a szembesítés a valósággal! Amit néhányan tudunk, néhányan talán itt eszmélnek rá – és biztos van, akinek ezek után sem esik le! Tényleg ilyen világot élünk? És tényleg nem tehetünk ellene semmit? Ezernyi érzés, gondolat, kérdés kavargott bennem,…
A MammyPress Média – az Esti Hírlap Online megszűnését követően – eredetileg (egy vizsgafeladatként, majd később) azért jött létre, hogy a nap híreit foglalja mindenki számára érthetően egy csokorba. Csakhogy az MTI akkoriban indult meg olyan szinten a lejtőn, hogy értelmét vesztette a terv, így csupán a saját gondolataimat, érzéseimet, reflektálásaimat teszi nyilvánossá. A tanárok…
A házban lassan már lépni sem lehet a feszített vásznaktól, pedig a konyha és a nappali egybefüggő, szép nagy teret alkot… Bérelt ház, a falakat nem szögelhetem tele, így csendben nézem, hogy hol a konyha gőze rongálja a képeimet, hol leverik a családtagok… Válaszút elé érkeztem: vagy nem festek többet – vagy meg kell válnom…
Kényelmes tempóban autózva csodálom az őszbe mártott táj pompázatos köntösét. Egyszer csak azt látom, hogy egy hirtelen támadt szellő ezernyi levelétől szabadítja meg az egyik faóriást, amelyek különleges körtáncot járva indulnak a föld felé… Legszívesebben megállnék, hogy kitárt karokkal fogadjam a mélybe hulló táncmenetet, mert évről évre elvarázsol a látvány, de időre kell mennem, így…
Húzós nap volt… Nap? Hét! Vagy inkább év… Az egyik barátom pár napja a frászt hozta rám (egy stroke szerzett neki soron kívüli beutalót az intenzívre, de szerencsére már jól van), ami pirossal aláhúzta életem naplójában azt, amit mindig is tudtam: igen, néha meg kell állni! Néha kell idő a töltődésre, a lazulásra… A fejemben…
Eredetileg egy nyílt levelet akartam írni, de már a megszólításnál elbuktam… Kedves? Na ne! És tisztelni sem igazán tudom, márpedig én őszintén szeretek írni, ezért nincs mögöttem mostanában szerkesztőség… Marad annyi, hogy „Pintér Sándor részére” Azt gondolom, önnek aligha dobbant meg a szíve, amikor rendelkezett arról, hogy mostantól a kismamáknak abortusz előtt a magzatjuk szívdobogását…
Régen – a sötét középkorban is – az alapján ítéltek meg egy falut vagy várost, hogy hogyan bánik a koldusaival… Ma a koldusok helyzetét törvény „szabályozza” – én pedig inkább az alapján alkotok véleményt, hogy hogyan törődik az idősekkel és a gyerekekkel. Nos, nézzük – avagy: egy hétvége két híre, és ami mögötte van. Gyilkosság…